Dobrik István
Pataki János kiállítása elé
Mert a Léleknek vannak dolgai, és Dolgoknak van lelke. Mert a Lélek beköltözik dolgainkba: ott van cselekedeteinkben, súgóként szerepeink színfalai mögött, befészkeli magát tárgyainkba, otthonunk rejtekébe, megnemesíti az anyagot, felöltözteti az élettelent reménységgel, istenmaradékot keresgélő hittel, szerelem után epekedő édes érzésekkel, beteljesületlen vágyakkal, személyes titkokkal, átsírt éjszakák szomorúságával, a tenni akarás büszkeségével.
A Dolgok közelében tanulunk meg túlélni, jót cselekedni, emlékezni és jövőbe látni. Ott vannak a mindennapok rítusaiban, segítenek a szeretet mágiájában, az emlékezésben, a lélek figyelmezéseiben. Beléjük ívódik a napok sodrásának ereje, személyes sorsunk illata, magabiztosságunk és elbizonytalanodásaink lüktető pulzálása. Beszédes hallgatással vesznek körbe bennünket addig, amíg őket el nem dobjuk magunktól, hűtlenül magunk mögött nem hagyjuk, el nem veszítjük őket, vagy a halál el nem szólít bennünket mellőlük. De akkor is, hűségesen, még tovább őrzik létezésünk nyomát. A világ így teljes az élő és élettelen, a szellem és az anyag egységében.
Az öröklét sem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában. Ezt az összhangot keresi, kutatja mély ösztönösséggel és hallgatag meggyőződéssel Pataki János egész eddigi életében és művészetében. Ha egyáltalán külön lehet választani a kettőt, hiszen gazdag szimbiózisuk a sorsa is egyben. Mert az igazi művészet nem csupán mesterség, hanem sors és szeretet.
Pataki János 75 évesen is - mint ahogyan ezt egész életében tette - mindig befelé figyel, mindig a belső igazsághoz méri a jelent, a történéseket, az értékeket féltő szeretetét. Öntörvényű emberként ösztönösen érzi azt, amire Márai óva int Füves könyvében: „csak a lelkiismereted lehet bírád, hóhérod, vagy pártfogód, senki más.”
Az ember hatalmában csak a lelke van, és csak ez a szabadság föltétlen, amelyhez minden más hasonló, melyet a társadalom, hatalom, pénz adhat csak viszonylagos.
Ennek a lélekben fogant szabadságnak védelmet adó aurája vette és veszi körül mai is Pataki János személyét. Élteti mindenki felé figyelmes szeretetét, amely egyben művészetének is Alfája és Omegája. Odafigyel ránk és dolgainkra. A saját küzdőképességének állandó erősítése mellett a mi küzdelmeinkre is figyel. Lehajol elhagyott dolgainkért, menhelyet ad otthonában számukra, továbbélteti a bennük kódolt emlékeket.
Homo Ludensként színházat szervez velük, a tárgyak metamorfózisán keresztül, új szerepekben erősíti jelentésüket és üzen általuk.
Homo Creatorként képein és tárgyain festői világot teremt, melyben továbbgondolja őket, megszemélyesíti a bennük rejtező világot, szembesíti Önnön érzéseivel és élményeivel, a csak rá jellemző formanyelvén életteret hímez köréjük.
És mindezt olyan természetes önzetlenséggel teszi és nyújtja át nekünk, mintha Weöres Sándor sorai fénylenének e gesztusban: „Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. Hiányosságom váljék jósággá benned.”
Mikor a megnyitó előtti napokban találkoztunk, arra kért: ne csináljak nagy ügyet a dologból. Elég, ha kiállok, és azt mondom Pataki János a barátom. Akkor ez nagyon jól esett, hiszen a barátság számomra igen szent dolog.
Had kérjem most én is Camus szavaival:
„Ne menj előttem, lehet, hogy nem tudlak követni. / Ne gyere mögöttem, lehet, hogy nem tudlak vezetni. / Gyere mellettem és légy a barátom.”
Mint ahogyan ezt most nagyon sok tisztelője, hasonlóan érzi és szeretné kérni ebben a teremben.
-------------------------------------------------------------------------------------
Elhangzott 2008. október 30-án a Miskolci Galériában Pataki János kiállításának megnyitóján.