Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A jelen fotóművészeti kiállítás címében szellemesen és találóan megfogalmazott képzettársítást tovább folytatva, mondhatjuk, hogy itt állunk az 1. IPARVÁGÁNY „peronján". Innen tekintjük meg két magyar és egy francia fotográfus képekben kifejeződő belső elmélkedését, szemlélődését szeretett városunk története utóbbi 240 évének meghatározó darabjáról, a vasgyár és a kolónia még megmaradt, néhány látható létesítményéről. Kiválóan egészíti ezt ki a Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszék oktatóinak kutató munkája, az olvasható interjúk tartalma, hangulata.
Én is − mint az egykori Diósgyőri Vasgyárnak, (az alapító Fazola Henrik után 32. és egyben az egységes állami nagyüzemnek utolsó) volt gyárvezetője − tisztelettel köszöntöm kedves Mindnyájukat.
Három gondolat-csoportot érintek megnyitóként:
Az első, hogy módomban volt az alkotókat az itt látható művek készítése közben megfigyelni, és szót válthattunk szándékaikról, válaszoltam kérdéseikre. Rendkívül nagy és kedvező hatással volt rám az a művészi és kutatatói emberi attitűd, amellyel egy-egy téma iránt érdeklődtek, amilyen szakmai alázattal végezték munkájukat.
Jó tudni (és ez Miskolc városnak ma egyik erőssége), hogy − az idősebb korosztály, olykor jó értelemben vett nosztalgikus indíttatású szakmatörténeti áldásos tevékenysége mellett −, mind nagyobb számban e területen is feladatot vállalnak, korszerű felfogásban eredményesen alkotnak körülöttünk a fiatalabb nemzedék nagyszerű képviselői. (Sorolhatnám az utóbbi évek példáit: 2005-ben a „Műszakváltás" egy hónapos programjától; legutóbbi a Fazola-napok, rendezvényéig.)
Egyre inkább intézményi háttérrel is rendelkezik a város ipari kulturális örökségének a feltárása, védelme, hasznosításának keresése. Ebben mind erősebb, szervezettebb civil erőkre támaszkodhat (és egyre inkább támaszkodik is) a Város érintett állami szakmai vezetése, köztük − mint e példa is mutatja − a Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum igazgatója. Amennyiben ezek az elindult kezdeményezések nagyobb összhangra találnak, az erők jobban összeadódnak és kiegészítik egymást, úgy hamarosan minőségi ugrás következhet be Miskolc város imázsának növekedésében.
Másodszor, itt az 1. IPARVAGÁNY „peronján" azt is el kívánom mondani, hogy ez a vágány, − én úgy gondolom − mostanra egy „váltó" elé került. Több tekintetben így hiszem, és azt remélem.
Az, hogy a ma nyíló kiállítást az 1. sorszámmal látták el a szervezők, nyilván azt is jelenti, hogy folytatni kívánják ezt, és hagyományt akarnak teremteni a hasonló tartalmú művészeti seregszemléből itt a Galériában. Ez egy dicséretes célkitűzés, mindenképen támogatást érdemel.
Elágazik az IPARVÁGÁNY − remélem − abban a tekintetben is, hogy amíg az elmúlt 15-18 évben a helyi gazdaság kényszerű radikális szerkezeti módosítására, az ebből adódó válságkezelésre fordítódtak az erők, a jövőben viszont több figyelemben részesülhet majd Miskolc és környéke páratlan tudomány- és technikatörténeti emlékeinek — széles körben, és sokszínű palettán történő − megjelenítése, hasznosítása és értékesítése is, együtt a többi kulturális és természeti örökségünkkel. Ez az igény egyben a város újbóli megfelelő felemelkedésének, regionális szerepköre megerősítésének, népességmegtartó képessége visszaszerzésének, a lakosság nemzeti- és európai kulturális identitása kialakulásának egyik záloga is. A mostani kiállítás kiváló példája ennek a törekvésnek.
Végül, a kiállított művekről, a képekről, az interjúkról néhány mondatot. Gondolom, megértik személyes helyzetemet, hogy e téren nem tudok elfogulatlan lenni. Ezek láttán, és ihletésére hosszan, sok-sok dologról tudnék beszélni, hisz eddigi életem elválaszthatatlan részét jelentik a látottak. Egyébként is egy-egy művészi alkotás mindegyikünkben más-más szellemi, lelki rezonanciát vált ki. Érzelmi kapcsolatunkat a művekhez talán segítheti, ha elmondok néhány általánosabb dolgot a kiállítás anyagáról:
A képekről, a szöveges idézetekből elsősorban a 19. és 20. századra jellemző Ipari Forradalomból, az ember és környezete kapcsolatának egy szelete közvetítődik felénk. A tudósok szerint az Ipari Forradalom egy ugyanolyan alapvető változást hozott az emberiség életében, mint amilyen a Kőkorszak és a Vaskor átmenete volt.
Látható a képeken:
Az ősi mesterségnek, a kovácsolásnak, kézi kalapács helyett hatalmas, 3000 tonnás sajtóval történő művelése. Itt az ember szerepe már főleg - a hatványozottabb szellemi-fizikai kreativitást igénylő − erőgépek, szerszámgépek vezérlésének kezelése, a termék minőségének biztosítása, a tevékenység nyilvántartásának (bizonylatolásának) a vezetése. − Ezt ábrázolják a 1896-ban épített Diósgyőri Nagy-kovácsműben (Hámor Rt.) még ma is készíthető felvételek.
E korra jellemző villamos áram, az elektromosság, majd az elektronika − hatalmas kábelkötegeken keresztül futva, bonyolult metallurgiai műveletek eredményeként − hulladék vasból, a kívánt minőségben, közel másfél ezer fokon új nemesacélt állít elő. − Ezt a folyamatot és ennek üzemrészeit vetítik felénk az 1982-ben megépített Kombinált Acélműben készült felvételek.
Mindezek mellett érzékeltetik a látottak azt is a nézővel, hogy a szakma, a diósgyőri kohászat túl van életciklusának csúcsán, az egykor országosan ötödik, közel 20 ezer főt foglalkoztató, mintegy 100 ezer embernek kenyeret adó Nagyüzem jelentős része mára a spontán leépülés, a kifáradás, az elhanyagoltság szakaszába jutott. − Ez jön felénk a kiállított portrékból, az emberi arcképekből; az egykor Európa legjobban sikerült munkás kolóniája mai állapotának képeit nézve; de a kiüresedett, levédetlen műemlék jellegű ipari csarnokok látványából is ezt érzékelhetjük. Erről beszélnek az interjúalanyok is.
Mind e mellett kiérződik a képekből az is, hogy az elmúlt kor, és ez a szakma, a volt Nagyüzem egy meghatározó civilizációs, kulturális lenyomatot, gazdag szellemi és tárgyi örökséget, értékes hasznosítható tapasztalatokat hagy maga után Miskolc és környéke történetében. A mai-és az utókor felelőssége és leleményessége, hogy ezzel a hagyatékkal miként élnek.
Az IPARVÁGÁNY egykor elhozta az itt élő emberek számára Miskolc jelentős nagyvárossá válásának gazdasági esélyét.
A művész fotókból, és a nyilatkozatokból is közvetve érezhető, hogy döntően ennek köszönhetjük: a lakosság anyagi műveltségének, anyagi eszközeinknek, a technikának, az emberi közösségeknek a korábban elért magasabb szintjét; az anyagi és szellemi javak gyarapodását, a kulturális értékeink jelentős növekedését.
Az IPARVÁGÁNY képei, a közétett interjúk − számomra − sugallják térségünk jövőjét is, amely gazdasági vonatkozásban bizonyára továbbra is az anyagtudományokhoz kapcsolódó szakterületeket fogja preferálni. Ez hozhatja meg itt Miskolcon is az anyagi kultúra és szellemi kultúra korunk igényei szerinti integrálódását, a 21. századi korszerű műveltségünk kialakulását.
Ezekkel a gondolatokkal ajánlom a kiállítást a Tisztelt Jelenlévők és a további Látogatók figyelmébe!
Gratulálok a művészeknek, a kutatóknak, akik sajátos eszközeikkel bővítik reális ismeretünket a város e jelentős területéről! Köszönetet mondok a kiállítás szervezőinek! Jó szórakozást, szellemi, művészi élményt, új ismereteket adó tárlatlátogatást kívánok mindnyájunknak!