(M)érték

(M)érték – Világhírű magyar fotográfusok címmel a hazai fotográfia történetének egyik legnagyobb jelentőségű kiállítása nyílik Pécs, Debrecen és Szeged után végre Miskolcon. A mintegy 110 képből álló válogatás eddig soha nem látott módon tekinti át a világ legismertebb fotóművészei közé sorolt és a 20. század fotóművészetét meghatározó BRASSAΪ, Robert CAPA, André KERTÉSZ, MOHOLY-NAGY László és Martin MUNKACSI munkásságát.

(M)érték – áttekintés öt világhírű fotós különböző, mégis egymást átfedő életútjáról
A múlt év egyik leglátványosabb eseményeként került bemutatásra (M)érték - Világhírű magyar fotográfusok címen a hazai fotográfia történetének eddigi talán legjelentősebb kiállítása. Az eredetileg a budapesti Ernst Múzeumban bemutatott tárlat a hazai fotográfia történetében rekordszámú látogatót vonzott, Miskolcon is hasonló sikerre számítunk.

A (M)érték - Világhírű magyar fotográfusok a fotográfia történetének öt rendkívüli jelentőségű, magyar származású alkotóját mutatja be. A kiemelkedő mesterek alkotómunkáját reprezentáló, mintegy 110 fotográfiából álló különleges válogatás eddig még soha nem látott és jól ismert darabokat egyaránt tartalmaz, az összeállításban a világhírű művészek már külföldön és még Magyarországon készített munkái is helyet kaptak.

A magyar és egyetemes fotográfia ezen öt meghatározó alakjának művei eddig soha nem mutatkoztak be együtt a mostanihoz hasonló csoportos kiállításon, amelynek különleges koncepciója lehetővé teszi, hogy az alkotók művészeti fejlődését és karrierjük alakulását egymással is összevetve tekintse meg, és egyben a 20. század történelmének is sajátos keresztmetszetét kapja a galéria közönsége. A Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményén alapuló összeállítás kísérletet tesz arra, hogy a különböző életutakat bejárt, másféleképpen alkotó, mégis sok szállal egymáshoz kapcsolódó fotográfusokat úgy kövesse végig pályájukon, hogy időben, térben összekapcsolható műveiket, a velük megtörtént eseményeket kronologikus rendben, folyamatukban, mégis elkülönítetten jeleníti meg. Az EDGE Communications és a Miskolci Galéria együttműködésében, a Magyar Fotográfiai Múzeum, és a főtámogató MOL Nyrt. közreműködésével létrejött kiállítás kurátora Baki Péter, a Fotográfiai Múzeum igazgatója.

A (M)érték – Világhírű magyar fotográfusok című kiállítás 2008. február 8-tól április 6-ig tekinthető meg hétfő kivételével mindennap 9 és 17 óra között a Miskolci Galériában (Miskolc, Rákóczi u. 2.)

A kiállítás látogatóinak segítségére lehetnek azok a hétvégi szakmai tárlatvezetések, melyekre neves miskolci fotósokat nyertünk meg. Á. Tóth József, Bócsi Krisztián, Fejér Ernő és Kiss István tartanak majd szubjektív tárlatvezetést, ahol nem feltétlenül a lexikális ismereteket ismétlik majd, hanem mindenki a maga szemszögéből – inkább a technikáról, a fotografálásról, látásmódokról, személyes élményekről beszélnek majd. A tárlatvezetések szombati időpontjairól később tájékoztatjuk a közönséget a sajtó által.

A kiállításhoz kapcsolódva a Miskolci Múzeumpedagógiai Műhely négy alkalommal (február 9., 23., március 8. és április 5.) tart szombat délelőtti foglalkozásokat az iskolás korosztály számára.

Brassaï / Halász Gyula /(1899-1984)

Brassaï művészi pályája a harmincas évek Párizsában bontakozott ki. Az éjszakai Párizs megörökítésére kezdte használni fényképezőgépét, a „Paris de nuit" („Éjszakai Párizs") címmel megjelent albuma óriási sikert aratott, és máig a fényképészet egyik alapműveként tartják számon. Az évszázad olyan meghatározó művészeinek barátságát élvezte, mint Breton, Dali, Giacometti, Man Ray vagy Matisse. Picassoval ápolt barátsága a művész haláláig tartott. A fotózás mellett rajzolt, színdarabokhoz készített díszleteket és fotódíszleteket, szobraihoz a Pireneusokban talált kavicsokból kapott ihletet.

Robert Capa / Friedmann Endre Ernő / (1913-1954)

Capa 1932-ben készült Trockij portréjával vált ismertté a világon. Nevét 21 évesen, első képriportjának megjelenésekor változtatta meg. Az 1936-ban a Spanyol Polgárháborúban készült „A Milicista halála" című fotójával vált klasszikussá, képei világszerte számos újságban és magazinban jelentek meg. Később az USA-ba költözött, és haditudósító lett. Angliában, Észak-Afrikában, Szicíliában, Olaszországban fényképezett, a franciaországi partraszállásban az első amerikai csapatokkal együtt „vett részt". 1954-ben a Life magazin megbízásából Indokínába utazott, ahol 41 évesen hunyt el.

André Kertész / Kertész Andor / (1894-1985)

Kertész első kiállítása Párizsban nyílt meg, ahova 31 évesen költözött. Fotóesszéit a legjobb francia és német magazinok közölték. 11 évvel később az Egyesült Államokban telepedett le, ahol szintén magazinoknak dolgozott. Halála előtt mintegy 2 évtizeddel Párizsban előkerült - köztük számos Magyarországon készült - negatívja alapján a svájci Camera című folyóirat mintegy harminc Kertész-képet jelentetett meg. 1982-ben Bostonban adták ki „Hungarian Memories" című albumát. Röviddel ezután újra Magyarországra látogatott, fiatalsága helyszínein készült fotóit tartalmazza az „André Kertész Magyarországon" című kötet.

Laszlo Moholy-Nagy / Moholy-Nagy László / (1895-1946)

Moholy-Nagy a Bauhaus egyik legmeghatározóbb tanár-egyénisége. Életútja rendkívüli, hiszen a Magyarországon költészettel, festészettel próbálkozó avantgarde alkotóból a festészet, fényképészet, film, tárgyformálás, fémszobrászat, tipográfia nagyhatású művésze és tanítómestere lett. Élete meghatározó részét Berlinben, majd Chicagóban töltötte. 1939-ben Chicagóban megalapította a „New Bauhaus - School of Design" intézetet, amelynek haláláig vezetője volt.

Munkácsi Márton / Martin Munkácsi / (1896-1963)

Munkácsi 18 éves korától autodidakta újságíróként sportlapoknak tudósított, verseket írt. Portréfotózással kezdte pályafutását, képeit később szinte minden fontos fotós évkönyv közölte. 38 éves korában költözött az Egyesült Államokba, ahol divatfotósként többek között a Harper’s Bazaar számára készített világhírűvé vált felvételeket. A 40-es évek elejére már a világ legjobban kereső fotóriportereként tartották számon. Munkácsi a fotózás új stílusjegyeit teremtette meg, az új látószögek használata, a képi merészség jellemző fényképeire. Képeit életszerű környezetben, mozgó modellekkel készítette. A „Munkacsi movement" („Munkácsi-lendület") stílusjeggyé vált a fotográfiában.

Brassaï
Halász Gyula
(Brassó,1899. szeptember 9. – Párizs, 1984. július 7.)

Tanulmányait Brassóban, majd Budapesten és Berlinben végzi. 1924-től élt Párizsban, ahol művészi pályája a harmincas években kibontakozott. Amikor Párizsba érkezett, még nem tudott fényképezni, az akkor már ott élő André Kertész támogatta, és vezette be a művészkörökbe. Az ő hatására kezdett fényképezni, ahogy írja: „Kertész képei győztek meg arról, mennyire gazdagítja ez az eszköz az ember kifejezési lehetőségeit.”

Az alig néhány évvel később kiadott fotóalbumaiban viszont már a lényegét tudta megragadni Párizsnak, úgy, ahogy erre korábban csak Toulouse-Lautrec volt képes. Zseniális fotóművészként a Paris du nuit (Az éjszakai Párizs)(1932) és Le Paris secret des années 30 (A harmincas évek titkos Párizsa)(1976) című albumok és számtalan lapban, folyóiratban publikált fotója révén szerte a világban munkássága ugyanazt a korszakot tükrözi, amelyet Picasso, Léger, Man Ray, Pierre Reverdy, André Breton, illetve Tihanyi, Mattis-Teutsch, Berény Róbert, Pór Bertalan és mások neve fémjelez, s amelyből a modern művészet kibontakozott a huszadik század derekán. Ahogyan a jóbarát, Henry Miller írja róla: "Brassaï rendelkezik azzal a ritka tulajdonsággal, amely csak igen kevés művésznek adatott meg: a normális látással. Nincs szüksége arra, hogy a látványt torzítsa, átgyúrja, hazug vagy túlzó módon láttassa. Egy jottányit sem kell változtatnia az élő világ elrendezésén; úgy látja a világot, amilyen, és nem másképp - tehát természetesen és magától értetődően... Egyforma türelemmel és érdeklődéssel veszi szemügyre a repedést a falban, vagy egy város panorámáját. Mert Brassaï maga a szem - az élő, eleven tekintet."

Szintén Henri Millertől tudhatjuk, hogy „Brassaïba a város legváratlanabb helyén ütközött az ember. Arcán folyton ugyanaz a mosoly, szemében ugyanaz a vallató pillantás, ajkán folyton ugyanaz a készség a szóra, hogy az éppen akkor elkapott élményét azon frissiben átadja. Mintha folyton valamiféle őrségen lett volna, szüntelenül szimatolt, kutatott, fürkészte a távolt amögött is, akivel beszélt. Számára minden dolognak, de mindnek volt jelentősége. Soha nem bírált, ítéletet soha nem mondott a dolgokról vagy eseményekről. Egyszerűen csak számot adott arról, amit látott és hallott.”

A fotózás mellett rajzolt, színdarabokhoz készített díszleteket és fotódíszleteket, szobraihoz a Pireneusokban talált kavicsokból kapott ihletet.

Robert Capa
Friedmann Endre Ernő
(Budapest, 1913. október 22.-Thai-Binh (Vietnam), 1954. május 25.)

Friedmann Endre néven született Budapesten, elsősorban dokumentaristaként, haditudósítóként tartják számon. Rövid élete során öt csatatéren fotózott (a spanyol polgárháborúban, a japánok kínai inváziójakor, a II. világháború európai hadszínterein, az első arab-izraeli háborúban és Indokínában).

Capa (ekkor még Friedmann) a harmincas évek elején hobbifotósként kezdett képeket készíteni. Első képriportjának megjelenésekor, 1934-ben felvette a Robert Capa nevet (u.i.: magyar barátai között cápa volt a beceneve), ami amerikai hangzású volt, hasonlított az akkoriban népszerű amerikai fimrendező, Frank Capra nevére. Ettől remélt több megbízást újságíróként vagy fotósként.
Az 1932-ben készült Trockij portréjával vált ismertté a világon, de az 1936-ban a Spanyol Polgárháborúban készült „A Milicista halála" című fotójával vált klasszikussá. A képet több más fotója kíséretében a Life magazin közölte, és szinte azonnal vitákat váltott ki szakmai körökben. Ellenlábasai azt próbálták bizonyítani, hogy a fotó – Capa állításával ellentétben – nem dokumentum, hanem egy megrendezett, beállított kép. A vita tulajdonképpen a mai napig tart, a hivatalos álláspont az, hogy a kép eredeti, vagyis Capa valóban abban a pillanatban fotózta le egészen közelről a katonát (akit később Federico Borrell Garcia néven azonosítottak), amikor egy golyótól elesett a harcmezőn.

Később az USA-ba költözött, és haditudósító lett. Angliában, Észak-Afrikában, Szicíliában, Olaszországban fényképezett, a franciaországi partraszállásban az első amerikai csapatokkal együtt „vett részt". 1944. június 6-án hajnalban ő volt az egyetlen fotós, aki a partraszállók első hullámával Normandia földjére lépett. 6 tekercs filmet (106 kockát) fotózott el, majd délután 2-kor, amikor már biztosnak látszott a hídfőállás, az első kórházhajóval visszatért Portsmouth-ba. A filmtekercseket bevitte a LIFE londoni irodájába, majd lefeküdt aludni. A laborban az asszisztens, annyira kíváncsi volt a képekre, hogy az előhívás után a szokásosnál magasabbra állította a szárítóban a hőmérsékletet, hogy gyorsabban száradjanak a negatívok. A hő azonban leolvasztotta az emulziót, 8 teljes kép és további 3 kocka bizonyos részeinek kivételével teljesen megsemmisültek a felbecsülhetetlen értékű, megismételhetetlen fotók, a megmaradtak is elmosódtak.
1954-ben a Life magazin megbízásából Indokínába utazott, ahol 41 évesen hunyt el.

André Kertész
Kertész Andor
(Budapest, 1894. július 2. – New York, 1985. szeptember 29.)

Kertész Andor budapesti kereskedő családban született, gyerekkorának nagyrészét rokonoknál Szigetbecsén töltötte, ami később egész világlátására nagy hatással volt.

31 éves korában költözött Párizsban, ahol megnyílt első kiállítása. Itthoni hivatalnokéletét a párizsi művészvilágra cserélte: Picasso, Mondrian, Chagall, Calder, Brassaï, a filmes Eisenstein és más festők, képzőművészek tartoztak mindennapos baráti köréhez. Fotóesszéit a legjobb francia és német magazinok közölték.

1936-ban az Egyesült Államokban telepedett le, ahol szintén magazinoknak dolgozott, de nem találta a helyét, New York idegen volt neki, hiányoztak a barátai, az alkotó közeg, helyette megrendelésre kellett fotóznia. Habár sikerült néhány kiállítást rendeznie, művészként nem ért el jelentős sikereket, lassan kezdte elveszteni a hitet saját tehetségében A gödörből 1964-ben a New York-i Modern Művészetek Múzeumának akkor kinevezett, fotográfiáért felelős igazgatója John Szarkowski húzta ki, aki önálló kiállítást hozott össze neki a MoMA-ban. A kiállítás egy csapásra megváltoztatta a róla kialakult képet, az amerikai művészvilág is befogadta, főként a 60-as évek végén és a 70-es évek elején a művészi dokumentarizmus megújítására törekvő irányzat képviselői, akik nagyra értékelték a 20-as, 30-as években, Párizsban készült képeit. Ezután a világon többfelé is kiállításokat rendezett, felesége üzleti sikerei és saját elismerései miatt végre felhagyhatott a pénzért, megbízásból végzett magazinfotós munkákkal, újra sokat utazott. Többször visszatért Párizsba is, de élete végéig New York maradt az otthona.
Halála előtt mintegy 2 évtizeddel Párizsban előkerült - köztük számos Magyarországon készült - negatívja alapján a svájci Camera című folyóirat mintegy harminc Kertész-képet jelentetett meg. 1982-ben Bostonban adták ki „Hungarian Memories" című albumát. Röviddel ezután újra Magyarországra látogatott, fiatalsága helyszínein készült fotóit tartalmazza az „André Kertész Magyarországon" című kötet.

 Laszló Moholy-Nagy
Moholy-Nagy László
(Bácsborsód, 1895. július 20. – Chicago, 1946. november 24.)

Édesapja Weisz Lipót az ő születése idején hagyta el a családot, így vezetéknevét bár megörökölte, 1910-ben nagybátyja, dr. Nagy Gusztáv tiszteletére, aki szárnyai alá vette az apa nélkül maradt családot, ő és testvérei is Nagy-ra változtatták.

Előbb Moholra, majd 1905-ben Szegedre költöztek, ahol az Állami Főgimnáziumba íratták, melyben Babits Mihály is tanította. Az érettségi után Budapestre költözött, ahol jogot kezdett tanulni, de a világháború közbeszólt, 1916-ban tüzérségi megfigyelőnek sorozták be a Magyar Királyi Hadseregbe. A keleti frontra vezényelték, ahol több száz rajzot készített a frontélet mindennapjairól, kitépett lapokra, tábori levelezőlapokra, melyeket kezdetben a frontról, majd miután 1917-ben megsebesült, az ogyesszai katonai kórházból küldözgetett haza.

Miután 1918-ban leszerelt, hazatért Budapestre folytatni jogi tanulmányait, de záróvizsgáit már nem tette le, a félév végén otthagyta az egyetemet, ugyanebben az évben mutatkozott be először a nagyközönség előtt, műveit a Hadviselt Művészek című kiállítás keretében állították ki.
Időközben ismét nevet változtatott, vezetékneve elé odabiggyesztette szeretett nagybátyja lakóhelyének, Moholnak a nevét is, így innentől kezdve rajzait, festményeit és egyéb műveit már a „Moholy-Nagy” (ejtsd:moholi ) szignóval látta el.

A forradalom bukása után a retorzióktól tartva Bécsbe menekült, ahol hamarosan csatlakozott Kassákhoz és a többi emigráns magyar művészhez, íróhoz, velük együtt utazott tovább Berlinbe 1920 elején.
1923-ban a távozó Johannes Itten helyére kérték fel a Bauhaus oktatói közé. Olyan nevek mellett vált a Bauhaus egyik legmeghatározóbb tanár-egyéniségévé, mint Paul Klee, Vaszilij Kandinszkij, Oskar Schlemmer.

Életútja rendkívüli, hiszen a Magyarországon költészettel, festészettel próbálkozó avantgarde alkotóból a festészet, fényképészet, film, tárgyformálás, fémszobrászat, tipográfia nagyhatású művésze és tanítómestere lett. Élete meghatározó részét Berlinben, majd Chicagóban töltötte. 1939-ben többekkel együtt Chicagóban alapította meg a „School of Design" intézetet, amelynek haláláig vezetője volt.

Munkácsi Márton
Martin Munkácsi
(Kolozsvár, 1896. május 18. – New York, 1963. július 13.)

Mermelstein Mártonként született Kolozsváron. 1911-ben Pestre költöztek, ahol az ifjú Munkácsi a saját lábára állt: Az Estnek írt sporttudósításokat, futballról, autóversenyekről. Portréfotózással kezdte pályafutását, képeit később szinte minden fontos fotós évkönyv közölte. 1924-től sportot is fotografált, és kicsivel később már megmutatkozott újító szemléletű, minden helyzetben különleges beállítást kereső tehetsége. A magasból, vagy leguggolva szerette készíteni a képeit, olyan perspektívákból, amelyeket előtte – itt Magyarországon – még nem fedezett fel senki: „Az illúzió-keltés lehetősége végtelen a sportfotografálásnál. Ha kissé leguggol a fotografáló, ezzel az ugrót belefotografálja az égbe, vagy a messzi háttérben emelkedő fa csúcsára, s az ugrás sokszorosan magasabbnak látszik, mint ahogy a valóságban volt.” Autóversenyeken előfordult, hogy odakötöztette magát a kocsi oldalához, hogy még energikusabb felvételt készíthessen, egyszer egy borulás során így kapott súlyos agyrázkódást...
38 éves korában költözött az Egyesült Államokba, ahol divatfotósként többek között a Harper’s Bazaar számára készített világhírűvé vált felvételeket. a Vogue-tól és a Harper's Bazaartól, két nagy amerikai divatlaptól is állásajánlatot kapott, bár ekkor még mindkettőt elutasította. Csak később - amikor egy náci képszerkesztő visszadobta a gyümölcscsendélet-illusztrációját, mondván „a banán nem árja gyümölcs” - csomagolt össze, és utazott Amerikába. Még ez előtt történt egyik New Yorki tartózkodása idején hogy megkérték a Harper's Magazintól, készítsen nekik divatfotókat egy fürdőruháról. Akkoriban a divatfotók mind műteremben készült statikus, beállított fényképek voltak. Munkácsinak támadt egy ötlete: kimentek a tengerpartra, ahol a többiek legnagyobb megdöbbenésére futás közben fényképezte le a modellt. Ilyet előtte még senki sem csinált, és a képeinek hatalmas sikere volt! Azokkal a fotókkal iskolát teremtett, melynek hatása mind a mai napig érezhető a divatképeken.

A 40-es évek elejére már a világ legjobban kereső fotóriportereként tartották számon. Munkácsi a fotózás új stílusjegyeit teremtette meg, az új látószögek használata, a képi merészség jellemző fényképeire. Képeit életszerű környezetben, mozgó modellekkel készítette. A „Munkacsi movement" („Munkácsi-lendület") stílusjeggyé vált a fotográfiában. Ars poeticája, amelyet halála pillanatáig megtartott, a következő volt: „meglátni a perc ezredrésze alatt azt, ami mellett a közömbös emberek vakon haladnak el – ez a fotóriportázs elmélete. S amit ez alatt az ezredrész alatt meglátunk: lefotografálni a perc következő ezredrésze alatt – ez a fotóriportázs gyakorlata.”

vissza