„A művész író-barátja”
Csak legközelebb van, nincs közelebb - ezt mondjuk sokan, akik Zénón nyomán még az egy szál pont létrehozhatóságában sem hiszünk, elméleti alapon abban nem. (Felezés stb.) A pont, a vonal, a járda, a Zuppenheimer-féle konyhai varázsreszelő és a labdagép nem zenóni alapon jön létre, hanem durván: van. „A művész író-barátja” képes 10 éven át napi öt órában foglalkozni egy törött lábú, emberre szoruló verébbel, de képtelen elhinni, hogy egy épület ténylegesen felépül (barlangokban laknánk? rég nem lennénk, ha?), s így természethitűnek nevezhető áhítattal néz minden művészeti képződményre (színezett fotóra – brr, hülye elnevezés! –, csendéletre, félisteni tudással készített grafikára; Baranyay dolgára).
Ami van, van. Ennek ellenére nem törvényszerű, hogy valaki költőként már gyerekkorában azt higgye magáról, „I Am The One”, és regényíróként holtig tanulni akarjon, s még akkor se „tudjon”. Baranyay András képződmény. Eszme-művész ember-mivolta ellenére. Kevesen tudják Antonin Artaud és egy falusi népünnepély összekopírozását oly virtuózul (és virtuálisan) előadni kocsmaasztalnál (hajdanidők), mint ő. Kevesen tudnak oly minimalitást (kéz, emberalak) végtelenségig hajszolni szelíden, mint prof. Baranyay. (A csendéleteket most hagyom. A grafikáktól el vagyok ájulva, hogy egy kedves írótársam modorát közelítve fogalmazzak.) Magam, a művész író-barátja, ki az idézőjelből! csak dr. Tédének nevezhetem magam, amatőr, rajzolni nem tudó ideogrammatikus-profinak, de prof. Baranyay Zenónt-legyőző eszmeművész, ragyogó festői kipattintottsággal – felőlem – a legrégibbek homlokából, kezéből akár.
Csak legközelebb van, azonosság tehát, (bármi lazán élt) barátság, részemre nem adatik az a közelség, mely a szakszerű műelemzésé. Miért elemi erejű művész Baranyay? Mert, például, Arany Jánossal élve itt, szabadosan idézzük köreit (pontjait, műveinek mindenféle kiterjedését). Nekem például Baranyay-mű-kezem lett (még nincs műkezem, de még lehet), egy tönkreírt (?) balom, egy tönkrezúzott jobb vállam és felső-karom, és nem fatalistán, hanem a művész (író) hitével hagyom, legyen, ami lesz. Tehetni annyit tehetek, hogy alig dolgozom. Napokig töprengtem ezen a pár oldalon is. Hihetetlen megtiszteltetés nekem, hogy a katalógus szerkesztője engem Baranyay művész úr barátajának minősít. (Helyesen tette.)
A Baranyay-kéz és a Baranyay-emberalak lényegesre szűkített választás. Történetessége (hogy „pont” ez) maga a történés, a történet (Petőfinél e szó még Történelem). Utolsó, vagy utolsóbb, mert alkalmasint legutolsó verebem keze (lába) másképp, de ugyanolyan nyomorék, mint az én bal kezem. Ahogy ül tenyeremben, a balban, nem mindegyik ujjammal érzékelem őt, ő viszont ebben a kézben tud a legjobban meglenni. (Amíg csak él majd.) Mi színezi a kezemet, a kezeket (a madárlábat)? Fotók vagyunk, és színeznek bennünket. El sem megyek a székig, tükörig (?), az ingig. A kéz ügye nekem elég. (Még sok is.)
A regény, szerintem, nem utunkat tükrözi (St. End, a 19. századból), hanem képződmény, melynek önmagában véve, hangs., önmagában így, szervesnek kell lennie. Jó annak lennie, ugye. Nem életírás stb. A Baranyay-kéz, bármennyire az ő keze, az alak, bár az ő „alakja”, sem életírás. Regény inkább. Milan Kundera, aki nekem A függöny c. regénygyakorlati könyvében így az Olvasónak Emésztő (Rea. Dig.), azt mondja, a 20. sz. regényét két csillag határozta meg: a szürrealizmusé és az egzisztencializmusé. Magas szintű emberek közt – Közönségem! – merem magamat ostobán egzisztencialistának nevezni, de rögtön úgy érzem, ld. Weöres sirályát, a másik sirály nem igazi sirály, teljesen magamra maradok. Ily magas közegben, ily értelemben Baranyay András is egzisztencialista (és sok más), s én nem mondhatom, hogy csak én vagyok igazi egzisztencialista, mert a művész író-barátjává lehettem. Vagyok.
Megj. az egzisztencialista ugyanúgy él, mint mások, csak jószerén folyton erről dumál.
A kéz a rövidre zárt regény. Több – és kevesebb – vagyok, mint a jóbarát-író, mert megértettem a Baranyay-kezet (az inget, azaz az alakot, már régebben; a grafikákat, mint abszolútum-közelítéseket, bámulom; a csendéleteket gyengéden szeretem, pár Baranyay-laphoz meg, ism., egészen közeli közöm van, ld. legközelebb). Beléptem a Baranyay-mű regényébe, az egzisztencializmus csillaga alatt. Nekem a csillag az az égnek egy csillaga, stabil, halottaimmal. Ideogrammám erre:
A láb, a vese, mind a sok József-Attila-testrész fontosságát nem vitatva (el), mondom: a kéz nagyon egzisztenciális. Baranyay ezt tette körré. (Zenóni pont.) Tehát alapvető gesztus volt ez részéről, ha tudta, ha nem (honnét tudhatta volna?), mert a kéz durva adottság, a pont nem jöhet létre művien (marad hézag egyre), a kéz, mint durva adottság, megmunkálódik, ezzel harmadik lehetőség adódik. (Művészi írás, íme, az ik-ik-ik, maradok jóbarát.) Pontot nem hozhatunk létre, pontok csak vannak ... idegesítő. Léteznie kell a köztes állapításnak (állapotnak), ez a művészet, ezek vagyunk mi.
A kézre, mert sosem fogok diktafonba írni, a művész író-barátjaként, a legérzékenyebben reagálok. Nekem Baranyay művészete még mindennél elemibb erővel be is jön. Jó, Ad Reinhardt, Motherwell (hm), Klee (hm), stb. – de Baranyay a kézzel bejön.
Vártam őt, mint író-barátja, s erre bejött. Kézzel. De verebem ordít, éhes. Megyek kezembe venni (és alig érzékelni) őt. Közben Baranyayt fogalmazom. Milyen nagyon nagy művész lett, s ahogy ez kiderült. Aligha vannak ma már kétkedők. (Mindenki dolgában vannak ...) Alakomat utálom. Kezemet imádtam. Most roncs. Hitellel tudok szinte alig írni. (Pedig hogy fogalmazok, mi!? Nem jó itt az a lépés, hogy „hitellel alig tudok írni már” stb. Ah, a nyelv.)
Milyen sokat dumáltunk stb. Baranyayval. Őrzöm alap hümmögéseit, mondásait (Iparterv, avantgárd), Artaud-ünnep-sztoriját, külföldjárásának történettöredékeit. Baranyaynál az ing, az alak, a kéz – visszamegy művészalakká. Az inge, az alakja, a keze, a színezetei: elfogadták őt, mint embert a veréb, ha.
Így, bár a barátságban is mindenki sziget – kis ideogrammám szerint, íme:
- - - - Baranyaynál én, és mindegy, hogy egy grafikai hiperkiállítás és diadal árnyékában-fényében, ezt látom bele igyekezetembe:
Tehát mindenki sziget, de...
- - - - De azén ittd éntüng, hád kézszoríttás, oil, dr, prof, sziget, Falkland és Taiwand. Mert még azért evvand.
Ölellll
műv. barátod,
IROD
(Tandori, Natroid)
forever
- - - -
„Miért gondolta mégis Maigret, hogy...?”
Eh, fejezzük ki: „...és Baranyay meg még akkor egy rettentő kedves pacák is...!”
Na, akkor így, valahogy.