|
Baranyay András |
A kiállítás megnyitójának szövege
|
|
|
Hölgyeim és Uraim! Kedves barátaim!
Nagy megtiszteltetés számomra, hogy itt Miskolcon, a magyar grafika fellegvárában nyithatom meg Baranyay András grafikusművész életmű kiállítását.
Számomra különös jelentőségű ez a város, hiszen évek óta meghatározó szerepet vállal fel a kortárs magyar grafika bemutatásában. Megszakítások nélkül immár 23. alkalommal rendezték meg idén nyáron a Miskolci Grafikai Biennálét. Az országban nincs még egy ilyen képzôművészeti seregszemle, mely 1961 óta folyamatosan működik. Kétévente lehetőséget kapnak itt a magyar és külföldi grafikusművészek, hogy bemutassák legújabb alkotásaikat, ezen az európai színten is magasan jegyzett kiállításon. A Miskolci Grafikai Biennále életműdíját elsô alkalommal 2002-ben Pásztor Gábor grafikusművész, majd 2004-ben Baranyay András vehette át. Számomra azért is különleges tartalommal bíró esemény ez, mert mindkettőjük a Magyar Képzőművészeti Egyetem - idén 100 éves jubileumát ünneplő Képgrafika Tanszékén tanítottak, ahol jómagam is tevékenykedem, így közeli ismeretségbe kerülhettem velük.
Baranyay Andrástól, Banditól egy beszélgetésünk alkalmával megkérdeztem, vajon melyik megnyitó volt számára a legemlékezetesebb. Egy Ernst múzemban rendezett Kondor Béla kiállítás megnyitójának emléke idéződött fel benne, melyet Pilinszky János nyitott meg anno. A költő egy versét olvasta fel, mellyel röviden, de annál tartalmasabban foglalta össze gondolatait Kondor Béla alkotásairól. Én sem szeretnék művészettörténeti elemzésekbe bocsátkozni, ezt a művésszel kapcsolatban sokan megtették már, mondandómat sokkal inkább Bandi személyes történeteire alapozom.
A ismeretségünk a nyolcvanas évek elején Lipcsében kezdődött, amikor én még a Grafikai és Könyvművészeti Főiskola grafikus hallgatójaként koptattam az iskola lép-csőit. Bármennyire furcsán is hangzik, de én itt találkoztam először Baranyay Andrással. A Lipcse-i idegen nyelvi könyvesboltban bukkantam rá a Tandori Dezső által írt kis monográfiájára. Az itt kiállított művek közül több is szerepelt ebben a kis könyvecs-kében. Felkeltette figyelmemet, hogy ki lehet ez a művész, aki úgy készít önarcképeket, hogy hátat fordít az objektívnek, a világnak. Arc nélküli önarcképeket készít. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy Csehszlovákiából származom és annak idején a kortárs és egyetemes magyar művészetről nagyon kevés információ jutott át ZA DUNAJOM azaz a Duna másik oldalára, ahogy arrafelé mondani szokták. Személyes ismeretségünk a Magyar Képzőművészeti Főiskolán kezdődött. Én a litográfiai műhelyt vezettem. A litográfia és felfedezője Alojz Senefelder segítségével gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Sokat beszélgettünk művészetről, litográfiáról, Csehszlovákiáról, Prágáról, utazásokról, Hrabalról és a cseh sörökről, zenéről. Mesélt főiskolás éveiről, Bernát Aurélról aki mestere volt a főiskolán. Elmondta, hogy azért kezdett el foglalkozni a litográfiával, mert Bernáth annyira lenézően nyilatkozott a grafikáról. A fiatalkori csak azért is lett a “veszte”. A grafikában és később a fotóban találta meg fő művészi kifejezőeszközét, amit a ma megnyíló kiállítása is bizonyít. Egyik alkalommal elmesélte, hogy főiskolás évei alatt szeretett volna minél többet megismerni a kőnyomás technikai fortélyairól. E célból felkeresett egy idős litográfus mestert, hogy megtudja tőle a litográf lavírozott szürkék titkát.
Az idős litográfus először nem értette, hogy mit akar ez a fiatalember majd amikor megértette kifakadt - Meg van maga őrülve a kövön nincsenek szürke tónusok, csak sűrű fekete és ritka fekete pontok. Pontozással alakítjuk ki a kövön a szürkéket. A szürke hatást a ritka a sötét hatást a sűrű fekete pontok halmaza adja. Ennél mi sem egyszerűbb! -mondta a mester. Itt a kiállításon saját szemünkkel is meggyőződhetünk, hogy idővel egész ügyesen elsajátította Baranyay mester a szürke tónusfokozatok használatát a litografált lapjain, pontok egymás mellé tétele nélkül.
Akik közelebbről ismerik Baranyay Andrást, tudhatják róla mennyire ismeri és imádja Prágát. Tanúja voltam annak az esetnek, amikor a Prágában élő budapesti cseh kultúrális intézet igazgatóját is zavarba hozta tájékozottsága e várossal kapcsolatban. A cseh fővároshoz fűződik talán egyik legkedvesebb története, melynek a Dvadset piet Korún Ceskoslovenskych azaz 25 csehszlovák korona címet adtam. 1960-ban barátjával Altorjai Sándorral járt először az arany Prágában. Bejárták a várost a Hradcany-tól az U fleku-ig. Strachov-tól az Aranytigrisig. A Károly hídtóI : a Fekete ökörig. Az eltöltött két hét után vonattal indultak haza. A vonatról Kolínban leszálltak mert szerettek volna eljutni Kutná Hora-ba. Mivel elfogyott a koronájuk, Kolínból Kutná Horá-ba gyalog mentek. A városban találkoztak egy cseh férfival, aki jól beszélt ma-gyarul, később kiderült róla, hogy a háború alatt Kassán szolgált és ott akkor min-denki magyarul beszélt hát mi sem egyszerűbb ő is megtanult. Meghívta őket egy sörre. Sajnos elfogyott a pénzünk, mondták. Nem baj a vendégeim vagytok. Mondta a cseh vitéz. Búcsúzáskor kaptak tőle 25 koronát és arra kérte őket, ha Magyarországon cseh turisták segítségre szorulnak, nekik adják vissza a kölcsönt. A hazaérkezés után fél évvel a Parlament előtt cseh fiatalok szólították meg Bandit. A pénzváltók akkoriban hétvégén zárva tartottak, ezért nem tudták koronájukat beváltani. Bandi 50 forinttal segítette ki őket. A 25 csehszlovák korona forint képében célhoz ért. Mondandómat a litoráfus mesterektől kölcsönzött latin mondással zárnám: így szól saxa loquuntur vagyis a kövek mesélnek. Ez a technikai talány azon a megfigyelésen alapul, mely szerint a kő felületén régi munkák rajzolata újra felszínre bukkanhat nem tudni milyen folyamat eredményeképp, tudományos magyarázat nincs rá. E kiállításon szereplő alkotások is magukért beszélnek, nincs szükség további értelmezésre. És most átadnám a szót Baranyay András alkotásainak. Önöknek továbbiakban a képek meséljenek!
u. i. Ne felejtsék a kéz az élet tükre!
2006. november 23. Somorjai Kiss Tibor
|
|
|
|
|
|
|
