Az alábbiakban két apa-fiú beszélgetés olvasható, bár a fiúról, rólam szó nem esik. Ez legyen az én bajom. Az első beszélgetés 1998. októberében jelent meg egy azóta megszűnt magazin, a Program Café Hintaszék című rovatában. Talán valaki még emlékszik rá. A másodikra 2000. decemberében kerítettünk sort. A két beszélgetés között eltelt több, mint két év reményeink szerint kiérezhető, a valósághoz hűen megmutatja, hogy mindketten öregebbek, betegebbek és unottabbak lettünk.
 
 

“Tartozzak valamilyen kategóriába?”

TA: Úgy indult, hogy életműkiállításod lesz. Ez úgy hangzik, mintha egy halott művész munkáit állítanák ki, vagy olyanét, aki ugyan még él, de már nem alkot.

TI: Valóban nem szerencsés kifejezés. Emiatt döntöttünk úgy, hogy inkább egy nagy kiállítás legyen az utolsó tíz év anyagából. A Miskolci Gallériában ez a negyedik önnálló kiállításom. Érdekes, hogy sose kerek évfordulón. Valami okból mindig eltolódik. Ötvenegy évesen voltam ötven éves, hatvanegy évesen vagyok hatvan.

TA: Magyarországon kiadnak egy poplemezt, elfogy belőle húszezer darab, és a csúcson van. Ír valaki egy könyvet, ami irodalmi siker, megveszik ötezren, végigolvassák háromezren.

TI: Ez részben divat, részben egy szakma által kikiáltott dicsőség.

TA: Ezért kérdés, hogy miért csinál egy képzőművész egyáltalán bármit? Képeket még kevesebben néznek.

TI: Nyugaton ugyanezt a művészetet galériák felkarolják, menedzselik, anyagilag támogatják az illetőt, jólétet biztosítanak neki, és utána vagyonokat keresnek a munkáiból. Persze, aki komolyan veszi a művészetet nem ezért csinálja. Annak az életét jelenti. Hogy miért, nem tudom.

TA: Ha az ember maga sem tudja, miért, miként akar másoknak adni valamit? Hogyan mondja meg, mit adott?

TI: Egy képzőművész megmutatja.

TA: Ez feltételezi, hogy vannak, akik megértik?

TI: Vannak, akik elfogadják, és biztos vannak, akik ráadásul meg is értik.

TA: De lassan ez egy szájberg világ.

TI: Az mit jelent?

TA: Itt a virtuális válóság.

TI: És az mivel tud többet adni, mint a művészet?

TA: Sokan mégis idegenkednek a művészettől. Azért is, milyen alapon jár a művészeknek bármi: pénz, támogatás. Hiszen mégcsak nem is dolgoznak.

TI: Ilyen alapon egy értékét veszített világ van. Ha azt veszed, ezek a világ gazdagabbik felén nem problémák. Néztem az olimpiát, és nekem nem az volt a csoda, hogy sportolók voltak ott, ők négyévente megjelennek valahol, de egy ilyen gazdag világot, amit az ausztrálok mutattak, igazán ritkán lehet látni. Azt nem tudom felfogni a magyar eszemmel.

Itt az embereket nagy részét ma elsősorban az érdekli, van-e mit tenni a hasukba. Azokat, akik jobban élnek az, hogy minél többet szerezzenek. Talán, majd egyszer eljutnak oda, hogy azt szeretnék, ha a szobáik falán olyan értékek lennének, amikről mások mondták ki, hogy értékek.

Az pedig egy borzasztó csúsztatás, hogy a művész nem dolgozik. A művészet, azon túlmenően, hogy szellemi tevékenység, kemény fizikai munka is. Azt, hogy a falra kerüljön valami, azt azért nagyon sok minden megelőzi. Egy képet le kell alapozni, bekeretezni, elszállítani, satöbbi…

TA: És akkor jön az a végén:" Ilyet én is tudnék, meg még a kishugom is…". Miként lehet egy ilyen alapálást megváltoztatni.

TI: Szerintem nagyon egyszerűen. Azt kell tudni, hogy valamit, ami már készen van, már könnyű lemásolni.

TA: A művész kinek csinálja a munkáit?

TI: A művészet öncélú dolog.

TA: Egy öncélú dolognál, miként várhatja el bárki is, hogy figyeljenek rá?

TI: Mert része annak a kultúrának, amiben van.

TA: Biztos lehetsz abban, hogy valaki kiváncsi lesz rád, ha senkinek se csinálod a munkáidat?

TI: Kinek csinálnám?

TA: Nem tudom. Azért kérdezem.

TI: Csinálok egy munkát. Leülök, kigörcsölöm magamból, megérik valameddig, utána teszek köré papírt, azt úgy hívják, hogy paszpartú és megpróbálom úgy is megnézegetni. Régebben nagy lehetőség volt, hogy nagyon sok rajzot lehetett készíteni újságoknak, mert ígényelték.

TA: Ahogy az elbeszéléseket.

TI: Persze. Volt három-négyszáz újság rajzom életem során, és azt beszorzom az akkori példányszámokkal, akkor sok ezer ember látthatta azokat. Azért az emberek agya sokrétű. Feltételezhető, hogy a munkákat valamilyen empátiával fogják fogadni. Vagy, ha nem tetszik az illetőnek, beírja a vendégkönyvbe, mint kezdő koromban, hogy " Hajrá Fradi!".

TA: Ezt írta valaki?

TI: Ezt. Holott nem is szeretem a focit.

TA: Valaki azt írta, talán Hemingway – bár amilyen pechem van, úgysem ő –, hogy egy embernek kell írni. Nem húsznak, nem százötvennek, egynek. De, ezek szerint, ha te csinálsz valamit, ott nincs senki.

TI: Nem hiszem, hogy írás közben Hemingway lamentált ezen, hogy az illető, akinek ír, az létező személy. Inkább annak írhatott, aki olvassa. Az olvasónak.

TA: Ki lehet az? Előfordulhat, hogy nem is létező személy?

TI: Dehogynem, létezik. Azért ennyi év alatt visszajelződött az, amit itt most keresgélsz, hogy van pár ember, akit érdekel, amit csinálok. De az is teljesen nyílvánvaló, mikor csinálok egy munkát nem rájuk gondolok.

TA: Ki az, akitől el lehet fogadni, hogy milyen színvonalú az adott munka?

TI: Vannak értő emberek, akik az esztétikáról elég sokat tudnak. De semmiképpen nem azok, akik jelképrendszerekben gondolkodnak és beszélnek.

TA: Az zavar téged?

TI: Ha utána tartalmat adnak neki, ami elvezet különféle irányokba: a múltba réved, vallás felé törekszik. Legyen jelképrendszer egy egységes életmű. A művészre jellemző jelképrendszer, nem valami ideológiára vagy eszmére épülő.

TA: De egy jelképrendszer felállítása segíthet nekem elhelyezkedni a világban. Hallottam már olyat, hogy a művészet nem lehet a művész saját terápiája, persze nem orvosi értelemben. A művésznek utat kell mutatni a többieknek. Lássák a fényt…, ugye? A te dolgaid nem kifejezetten ilyenek.

TI: Ez az "útmutató" művészet pontosan arról szól, amikor már a művészet jelképpé válik. Meg akarja mutatni az irányt, rendszerbe teszi az emberek létét vagy nem létét. De ehhez alkat kell. Csak azok akarnak utat mutatni, akik érzik magukban azt az elhivatottságot, hogy ők különbek, mint a többi ember. Ez egy gőg.

TA: Ezen most mindenki megsértődik, aki magára veszi.

TI: Én akkor is gőgnek tartom. Azért az igazi nagy művészek, legalábbis akiket annak tartok, nem váteszek, meg példaképek. Nem hiszem, hogy a mindenen való felülmutatásról lenne szó.

TA: Mégis, ez a nonfiguratív művészett mit nyújthat?

TI: Gondolom valamilyen élményt. Esztétikai követelményeknek tesz eleget.

TA: Csak a példa kedvéért, ha vallásos képeket csinálnál, azok egyértelműek lennének, teszem azt, a hívőknek..

TI: Tartozzak valamilyen kategóriába?

TA: De így elég nehéz megmagyarázni, mit is csinálsz? Ha meg kellene írni, szerintem bajban lennél.

TI: Ha letudnám írni, akkor tulajdonképpen, egy életrajzi könyvet kellene írnom. Amihez sajnos olyan bátorság kellene, ami a mai világban nincs az embernek. Az vezetne el odáig, hogy mi miért történt? Összeszámoltam, körülbelül háromezer munkám van, az elmúlt harminchat évből. Ez átlagban heti három melót jelent. Jót, rosszat, nagyot, kicsit, firkát… Ezekbe valahol mindenütt benne vagyok. Nyilván, a szakmát előttem vagy velem együtt élő emberektől lestem el, de mindig a saját ízlésem szerint alakítottam a dolgaimat.

TA: Ebből a háromezerből mennyit vettek meg, mennyi lóg nappalik falán?

TI: Nem biztos, hogy örülnék, ha nappalik falain lógnának. Ez a része nem is érdekes. Soha nem ebből akartam megélni, de erről már beszéltünk.

TA: A menedzselés, akkor is kérdés marad. Az ember megcsinálja a képet és nem dölhet nyugodtan, hátra, mert el is kell juttatnia mondjuk egy kiállításra.

TI: Akinek ilyen kényszere van, annak igen.

TA: Neked nincs?

TI: Így nincs. Az más, mikor pár év alatt összegyűlik egy anyag, akkor nyilván szeretném megmutatni. Szeretném, ha írásos emlék maradna róla. Ha megmaradna valamennyire az emberek agyában.

TA: Az jó, hogy nem ebből éltél?

TI: Nem tudom, hogy jó-e. Valószínűleg szabadabbá tesz.

TA: Csak idő nem marad.

TI: Ez az. Bár egy adott mennyiségű művészi tevékenységhez mindig adódik idő. Bármilyen más munka mellett. Nem igaz, hogy napi négy-hat óránál többet lehet művészettel aktívan foglalkozni. Az idő amúgy is egy furcsa tényező az életben. Az emberek mindig azt mondják, nincs idejük megnézni egy kiállítást, nincs idejük színházba menni, nincs idejük olvasni. Mire van idejük? Tévét nézni?

TA: Hiszel valamiben?

TI: A sorsban.

TA: Abban, hogy lehet hinni?

TI: Minden ember valamire születik ezen a földön, minden embernek meg van az útja. A múltkor bambán mentem át az úton és egy tizedmásodpercen múlott, hogy egy autó nem csapott el, a térdemet meg is ütötte a hátsó sárvédője. Ha előbb lépek le, talán már halott vagyok. De valószínűleg nem értem még meg arra a pillanatra, hogy meghaljak. Tehát azt hiszem, az ember sorsában benne van valahogy, meddig élhet, meddig működhet és mit csinálhat. Ez nem vallási dolog nálam. Olyanokban nem hiszek, hogy túlvilág meg reinkarnáció.

TA: Akkor félsz a haláltól?

TI: Nem félek. A csúnya haláltól félek.

TA: Minden halál az.

TI: Lehet szépen is elmenni. Ne kelljen előtte hónapokig szenvedni. Szép nyugodtan egyik pillanatról a másikra elmúlni.

TA: El tudsz úgy menni, hogy kész megcsináltam a melókat, itt tudom őket hagyni? Mert hiába hal meg valaki csendesen, nyugodtan, ha közben remeg, miért csináltam ezt a sok mindent, ha most vége.

TI: Lerendezi magában ezt az ember. Ez inkább technikai kérdés. Ha megtalálja a jó helyét a munkáinak, akkor nyugodtan hal meg. Az életet úgy is ott kell hagyni, ez természetes.

TA: El tudsz képzelni olyan helyzetet vagy indokot, hogy abbahagyd a képzőművészetet?

TI: Ha egészséges vagyok nem hiszem.

TA: Valamilyen kudarc hatására?

TI: Engem eddig is a kudarcok vittek előre.

TA: Sok volt belőlük?

TI: Az elején igen. Sikertelen főiskolai felvételi…

TA: Oka?

TI: Nem tetszettem.

TA: Akkor elbizonytalanodtál?

TI: Az akkori életembe azt hittem, én vagyok a világ legnagyobb tehetsége. Azután rájöttem, ahhoz, hogy valamennyire működjön, dolgoznom kell érte. Azután kis szerencsém is volt. Segítettek emberek. Azután magamra hagytak emberek. Azután megtaláltam magam. Valahol már leírtam, hogy ötvenévesen szabadultam fel azokból a görcsökből, amik a környezetem miatt voltak bennem.

TA: Másképp alakul, ha felvesznek a főiskolára?

TI: Ma már nem hiszem. Utána öt-hat évig biztosan könnyebb lett volna. Szerintem művészetet amúgy sem lehet tanulni. Szakmát lehet.

TA: Szakmailag többet jelentett volna?

TI: Ma már ezt sem hiszem. Végül is elértem a munkáim révén mindazt, amit a főiskolai papírral elértem volna. Csak valamivel később. A Magyar Képző és Iparművészek Szövetsége Felvételi bizottsága kétszer utasított el. A Gallériában rendezett legutóbbi kiállításom után – amikor ötvenegy évesen voltam ötven – írtam egy pársoros kérelmet és elküldtem a katalógust. Felvettek. A Magyar Képző és Iparművészek Szövetségébe és automatikusan a Grafikusművész Szövetségbe. Ennek hatására. Nem magyarázkodtam, semmit nem mentem utána csak elküldtem a katalógust. Ugyanis megérett a dolog. Vagy az Élet és Irodalom. ’75-ben volt egy ÉS szám, amiben az én munkáim voltak. Még Nagy lászló volt akkor a képszerkesztő. Utána még két évig egy-egy rajzom megjelent, és egyszer csak vége lett. Az idén rámjött, hogy megint küldenem kellene az ÉS-be valamit. Felhívtam a mostani képszerkesztőt, elkezdtem mondani, hogy Nagy László idejében önnálló számom volt, ő meg mondta, igen az régen volt, sokan jönnek hozzá ezzel, a dolgaik meg nem érnek semmit. Mégis elküldtem néhány munkát, és rá három hétre megint saját számmal szerepeltem. Beigazolta, hogy amit csinálok, egy egészen más világban – hisz a két alkalom között, egy hónap eltéréssel, huszonöt év telt el – még mindig megállja a helyét. Hogy az talán művészet, amit csinálok. Aminek pedig most külön örülök, pár kiállításon – kollektív kiállításokon – fiatalokkal vagyok együtt. A te korosztályoddal. Az esik jól ebben, hogy az agyam, a képességeim nem tettek egy hatvanéves öregemberré, hanem ilyen szempontból meghagytak egy szellemileg kortalan álapotban.