Várnagy Tibbi:
Magánhő – Fe Lugossy Laca kiállításához
Miskolci Galéria, 2002 január / február
 
 

“When I’m smilin’ my face wrinkles up real warm”
(Captain Beefheart: Fallin’ Ditch – Trout Mask Replika, Reprise Records, 1970)

“Fészkem az arcomon az arcomon fészek
Repülj rám és költözz be szemeim gyomrába”
(Batu Kármen: Bent és Kint – Max Mara & Lili Luna, Bahia Music 1994)

 
 

I. (a kiállítás megtekintése előtt)

“milliárd közlés lehetséges két test között, / anélkül, hogy találkoznának”* – ha jól idézem Pilinszkyt –, s ezek egyike az az eset, mikor a melegebb szétsugározza vagy átadja hőmérsékletét a hűvösebbeknek. Ezáltal ő is hűl, s szép lassan valamiféle kiegyenlítődés jön létre közte és a környezete között. A hő az energia egyik lehetséges megnyilvánulási formája, de a szeretetet is szoktuk ilyesfajta sugárzásként, melegségként leírni**. A hőmérséklettel vagy a szeretettel összefüggésben tulajdonviszonyokat hangsúlyozni persze nyilván abszurd, de amennyiben a bennünket körülvevő, és a természetet jócskán fölülíró társadalmi- (ipari-, technikai-, jogi-, gazdasági-, politikai-) környezetet nézzük, akkor talán már koránt sem értelmezhetetlen szóösszetétel az, amit Fe Lugossy Laca ezen kiállításának címéül adott.

Kíváncsi vagyok mit fog kiállítani, de mivel még nem tudom, ezért e szöveg első felében néhány az ő munkáival kapcsolatos korábbi élményemről szeretnék beszámolni. Mikor egyszer utólag elmerengtem fölötte, hogy mi történt nálunk a 80-as évek művészetében (kiknek mely műveivel lehetne azt a legjobban bemutatni?), egyszercsak marhára meglepődtem. Ugyanis rá kellett ébrednem, hogy az 1986 áprilisi csernobili nukleáris balesetet nálunk – ha talán nem is egyedül –, de szerintem a legátütőbb művel Fe Lugossy Laca reagálta le. Ez a mű a Végtelen ágy című sorozata volt – kátránypapírból kivágott koporsók ezek, rajtuk szaladgáló festett patkányokkal, agyvelőkre emlékeztető koszorúkkal és sugárveszélyt jelző kriptogramokkal –, amik közül az első kettőt 1987 júniusában a Röhögés, bégetés, Batu kármen stb című kiállításán mutatta be. Meglepődni azért lepődtem meg, mert korábban sose tudatosodott bennem, hogy Laca műveiben ilyen pontos és naprakész reflexiókat lehet találni mindarra, ami a nagyvilágban történik. Lacát én mindig inkább mágikus, misztikus, na és persze neodada művésznek tartottam, de aztán eszembe jutott a Bestia című szám a Bizottság első lemezéről*** (ami a Jaruzelski által Lengyelországban bevezetett katonai puccshoz és szükségállapothoz fűzött kommentár volt), vagy az Arckép-rezsim – és más dalok melyek nem kerültek lemezre –, s szép lassan rá kellett jönnöm, hogy bár a két nagy M és a dada igaz, de azért Laca művei már korábban sem voltak társadalmi és politikai szempontból közömbösek, általánosságokban közlekedő, vagy netán apolitikus dolgok, sőt.. De valahogy az ő műveinek összefüggésében ezek paradox módon mégsem olyan feltűnőek, s talán azért nem, mert ezek minden esetben annyira komplexek, hogy még a Végtelen ágy sem csak Csernobil volt. Másrészt a Végtelen ágy Laca életművén belül is alighanem egy újabb korszakának egyik első fontos darabja lehetett, ha arra gondolunk, hogy a Bizottság – akkor már hosszabb kihagyások után – 86-ban adta utolsó koncertjét, és Laca Szirtes Jánossal is ekkortól, 86/87-től kezdett rendszeresen együtt dolgozni, amiből aztán egy mind a mai napig tartó együttműködés lett****. Azóta lassan másfél évtized telt el, s ez alatt Laca képvilága kétségkívül letisztult: képei továbbra is erőteljesek, de kevésbé improvizatívak, anyag és eszközhasználata pedig jóval magabiztosabb és kiforrottabb, mint bármikor korábban. Ekkora távlatból ezt már nem nehéz észrevenni.

Nekem viszont még a következő ehhez hasonló élményem az volt, mikor 1993 egyik augusztus végi délutánján a Bartók Béla úton villamosoztam. Nem emlékszem, hogy walkman volt-e velem, vagy egyszerűen csak eszembe jutott, s úgy magamban kezdtem dudorászni a Kamikázé című számot*****, de abban a pillanatban, mint egy villámcsapás hasított belém a gondolat, hogy az az ott megénekelt 1993 augusztus 13-a (“1993 augusztus 13 / nem biztos, hogy péntek, / nem biztos, hogy élek, / teljesen egyedül vagyok / lehetnék én is kamikázé”), hogy az most van. Pontosabban most múlt két hete, hogy ez a több mint tíz évvel azelőtt megénekelt dátum elérkezett. De mi is volt akkor? Így hírtelen semmi különös nem jutott eszembe, aztán később meg már elfelejtettem visszakeresni a naptárban, újságokban. Alighanem mert, úgy látszik nem gondoltam elég komolyan. Ha történt volna valami, azt akkor még valószínűleg csupán véletlen egybeesésnek tekintettem volna. Azt azonban már akkor is érezhettem, hogy nem lehet következmények nélkül milliószor a levegőbe mantrázni mindenféle dolgokat (ima, ráolvasás, varázsige, ezekkel vigyázni kell). Mert – s különösen –, ha azok másokban is visszhangozni kezdenek, akkor ott egész biztos, hogy erőterek – vagy nem tudom minek kéne ezt nevezni – keletkeznek (a Tibeti reggelben énekli: “a hideg testeket forróvá teszem / elnézem a közelítő kétszáz évet / szétkiáltom magamból az erőt / valamennyi másságomat érted alakítom” – Laca-Koko-Jony-Wahorn: Edd meg a fényt, Bahia Music 1993). Jó: régebben léteztek olyan kultúrák, amelyek művészeiket látóknak vagy látnokoknak tekintették. Na és mi?

Ilyesmire akkor gondoltam először, mikor a tiszai cián-katasztrófát követő valamelyik napon Karátson Gábor beszédét hallgattuk a Kossuth téren. De az is úgy kezdődött, hogy azt se tudtam, egyáltalán minek megyek oda? Nem tüntetés volt ez, hanem – az elnevezése vagy címe szerint – “Gyászmenet a Tiszáért”. Szóval egy olyasfajta rendezvénynek tűnt, aminek így első ránézésre semmi különösebben megfogható célja vagy értelme nem lehetett, mivel akkor már a halak javában pusztultak. Gondolom sokunkat a megrendültség vitt oda. S aztán mégiscsak valami jó értelemben vett fura érzésem támadt, amit akkor valahogy úgy regisztráltam magamban, hogy ez a Karátson Gábor is úgy beszél itt, mint egy művész. Ez, hogy úgy beszél, mint egy művész, ez egy évvel korábbi történet, nevezetesen Konrád György és Heller Ágnes vitájának tanulsága volt, Jugoszlávia bombázása kapcsán. Akkor Konrád beszélt úgy a bombázások ellen, mint egy művész******. Vele szemben Heller Ágnes – a bombázások mellett –, tulajdonképpen minden elképzelhető politikai, történelmi, és morális érvet felhozott. Heller – a filozófus és társadalomtudós legjobb képességeit latba vetve – kristálytiszta, logikus, érthető, és meggyőző volt. Konrád meg mindennek az ellentéte. Mintha őt jobban érdekelte volna, hogy mi játszódik le a konfliktus legkülönfélébb szereplőiben, s ehhez képest úgy tűnt jobban is érzékeli a résztvevők szándékait, vágyait, sérelmeit, vagyis a probléma gyökereit. Épp ezért a kiutat sem a bombáktól várta, hanem egy okosabb és bölcsebb politikai, kulturális és gazdasági diplomácia (civilek és profik) kitartó munkájától. Konrád tudta, hogy a bombázás nem fogja megoldani a konfliktust, sőt elmélyíti azt, és elodázza a megoldást. S azt is látta, hogy ezt nem is lehet napok-hetek, hanem csak évek alatt megoldani. De alapvető fordulatot akár már néhány hónap alatt is el lehetne érni. Aki odafigyelt, s nyomon követte mi történt később, azok számára ma már egyértelmű, hogy Konrádnak volt igaza, mivel a lényegében eredménytelen bombázások leállítását követően mégiscsak azokkal az eszközökkel sikerült normalizálni a helyzetet – pl. Hágába vinni Milo-t –, amelyeket Konrád a katonai beavatkozás helyett javasolt. A cián-szennyezés kapcsán pedig Karátson Gábor azt mondta – és elnézést, hogy itt a rövidség kedvéért a banalitásig egyszerűsítem a gondolatait******* –, hogy amennyiben a művész szemével tudnánk nézni a világot, akkor ezek az ilyesfajta balesetek minden különösebb nehézség nélkül megelőzhetőek lennének. Tudniillik egy cián-tó, az effektíve ronda és büdös. Márpedig ennél direktebb figyelmeztetést arra nézve, hogy itt valami nincs rendben, tulajdonképpen már nem is lehetne elképzelni. Teljesen valószínűtlen, hogy ez senkinek se tűnt fel. És, ha mi mégis olyan társadalmakat alkotunk, amelyek már az ilyen elemi jeleket és jelzéseket sem képesek lereagálni, akkor mi a garancia arra, hogy az árnyaltabb és összetettebb problémákat egyáltalán föl tudjuk még fogni, s meg tudjuk oldani?

Fe Lugossy Laca az előző év nyarán, 1999 júniusában “www.mennybemenetel.hu” címmel mutatott be önálló kiállítást a Vajda Lajos Stúdió Pinceműhelyében. A meghívóként is használt a/4-es színes plakáton ezen cím fölött egy hal képe volt látható. Akkor ez egy szép, ha úgy tetszik szellemes műnek tűnt, amiről azt gondolhattuk, hogy ez a most kialakuló internetes kultúrán ironizál, ahová ez a hal nyilvánvalóan a keresztény ikonográfiából került át. A hal ott eredetileg a lelket, a hálóban pedig a megtért lelkek közösségét, a megkeresztelkedettek csoportját jelentette. Ebben az összefüggésben viszont a számítógép képernyőjén – vagyis a neten –, a hal olyan hálóba kerül, ahol nem egy közösség tagja, hanem magányos fogoly. A címmel összefüggésben pedig éppen nem a halála, hanem a halhatatlansága, vagyis a mennybemenetele és az üdvözülése az, ami egyértelműen virtuális.

Nem hiszem, hogy bármelyikünknek is eszébe jutott volna, hogy mindezt a jövőre, vagy pláne a tiszai halak jövőjére vonatkoztassuk, jóllehet a hal asztrológiai értelemben az állatöv egyik jegye is, sőt azon világhónapé, amely a mi időszámításunk és hagyományaink szerint Jézus születésével kezdődött, és ami – mint egy hozzávetőlegesen kétezer esztendőt átfogó korszak –, valamikor a mi életünk során fordul át a vízöntő jegyébe. Vagyis amennyiben komolyan vennénk az általunk élt, eleinktől megörökölt kultúrát, akkor ez – éppen számunkra – egy többszörösen is nagyon fontos jel. Szinte azt is mondhatnánk, bármi ami ezzel történik az nagy valószínűséggel omen, előjel. És minthogy alig több, mint fél évvel a Mennybemenetel.hu című kiállítás után, épp a halak jegyében folyt végig a cián a Tiszán, mindez – hát a legóvatosabban fogalmazva is – meglehetősen furcsa és zavarba ejtő koincidenciának tűnhetett azok számára, akik egyáltalán fölfigyeltek rá. Akkor az jutott eszembe, hogy annak idején, mikor az emberek még hittek az ilyesmiben, vajon mennyivel pontosabb előrejelzéseket kaphattak? Számomra úgy tűnik nem a jelek, vagy jelzések voltak pontosabbak – s ebben volt igaza Karátson Gábornak –, hanem az, ahogy ezeket fogadták. Valahogy mintha komolyabban vették volna a mindenféle, részben a természet, részben a túlvilág részéről – akár a véletlenek, akár a sámánok, varázslók, vagy szent-emberek közvetítésével – nekünk küldött jeleket és jelzéseket.

További adalékként e történethez, mintegy zárójelben jegyzem meg, hogy miután eszembe jutott a Mennybemenetel.hu című mű a cián-szennyezés nem is tudom már hanyadik napján, elkezdtem összeszedni, hogy hány hallal foglalkozó munkát láttam az azt megelőző hónapokban, és mennyit az azt megelőző években? Melyik milyen volt, mennyiben tartalmazhatott olyasféle utalást, amit egy olyan ember, aki olvasni tud a jelek közt, esetleg komolyan vehetett volna? Nem volt sok mű, de a szennyezést megelőző bő fél évből négy, míg az azt megelőző hat évből összesen három munka jutott eszembe. S így a többi egyéb akkoriban futó más ügyekhez képest, ezek csakugyan elég hangsúlyosak voltak.*******
 
 

II. (a kiállítás megtekintése után)

Miskolc felé a vonaton az járt a fejemben, hogy Fe Lugossy legújabb műveit először, és minden valószínűség szerint utoljára lehet így együtt látni. Mert aztán persze szétszóródnak, s külön-külön keverednek majd elő, más és más összefüggésekben. Mint utóbb kiderült ez a tavalyi év termése, illetve annak is elsősorban a festészeti anyaga, amelyet itt a két teremben egy-egy installációs munka egészít ki. Az egyikben az a fal, melyen öt festmény látható, áttetsző, félig transzparens vászonra festve, amelyeken – az e célból speciálisan preparált paraván mögül – egy-egy képernyőről öt különböző televíziós csatorna élő egyenes adása dereng át. Álló- és mozgóképek kontrasztjai ezek, illetve az öt különböző csatorna párhuzamos programjainak egymást kioltó hangjai. A másik teremben pedig a két réz-színűre festett, és egymás mellé állított zongora-váz, melyek kottatartóira Laca egy-egy plexi-lapot helyezett, AurA és aURa feliratokkal. Az utóbbi hangsúlyozott némasága, az előbbi kaotikus szimultánját ellenpontozza. Ez a két installációs munka könnyedén, minden különösebb erőfeszítés nélkül mozdítja be az őket körülvevő, szín- és formavilágukat, technikai megoldásaikat tekintve ugyancsak szűkszavú festményeket.

A képek színvilágát a fekete háttér előtt megjelenő réz-színű motívumok határozzák meg, melyeket a köztük itt-ott előtűnő umbra és sienna, illetve egy-egy fehér folt modulál. Valamennyi motívum figurális, jóllehet ezek a már-már foltokká sematizált alakok és alakzatok, időnként ugyancsak meghökkentően amorf kompozíciókká állnak össze. Bizonyos kompozíciókat – mint pl. a sajáturna egyik (a katalógusban nem reprodukált, azaz csakis a kiállításon látható) változatát – a szűk képkivágás teszi izgalmasan, Giorgio de Chirico metafizikus festményeihez hasonlóan talányossá*********, másokat – mint például a sajátkút, az antitao, a sajátvágy és egyéb képeket – a statikusságából éppen csak itt-ott, és csupán egy picit megbillentett szimmetria. Ezt a komorabb színekkel és a javarészt tömb-szerű kompozíciókkal folytatott visszafogott játékot, a nagy képek esetében a melléjük csúsztatott kisebb festmények toldják meg, melyeken azok egyes motívumai folytatódnak, mintegy passziánsz-szerűen tovább építve-bontva a mindezek mögött lappangó szimmetriát.

A négy nagy kép (150 x 200cm) közül három kompozíció meghatározó motívuma az elágazó fatörzs, illetve faág, amely több kisebb, illetve mellékképen is feltűnik. A sajáterdő, vagy a sajátfürdő esetében egyértelműbben életfáról van szó, melynek nincs levélzete, de hangsúlyozottan meg van metszve, tehát amelyek az én olvasatomban nem elhalt, kiszáradt fákat, hanem téli, tél végi, vagyis alvó fákat ábrázolnak. Ezt erősíti meg számomra a képek színvilága is, melyen a fekete és fehér mellett a föld-színek dominálnak. Ehhez képest az ágak réz-színűek, s amennyiben ezt a kiállítás címében jelzett hő vagy hőmérséklet összefüggésében értelmezzük, úgy itt kétségkívül a réz ama tulajdonsága kerülhet előtérbe, hogy ez a fém az egyik legjobb vezetője a hőnek, és az elektromosságnak is. Így ezek itt energiacsatornák, vagy különféle irányokba szétterülő energiavektorok, ami még akkor is egyértelmű, mikor az életfa valamelyik ága bizonyos kompozíciókon hurkokba és egyéb nem növényi alakzatokba megy át.

A festmények nagy részén ismétlődő, s ugyancsak változatos formákban, különféle méretekben megjelenő másik domináns motívum, az edény. Üst, kanna, urna, kád, kehely, lavor, csésze, vödör, váza, az esetek túlnyomó többségében sosem igazán pontosan meghatározható formák ezek, abban azonban mégis bizonyosak lehetünk, hogy általánosabb értelemben – és az energiavezetékekhez, vagy csatornákhoz képest – ezek tartályok. Ez a két domináns motívumkör a kiállítás képein egy harmadikkal, emberi – többségükben női – testekkel és arcokkal egészül ki.

Hogy az egyes festményeken mely motívumok milyen konkrétabb alakváltozatát véljük felfedezni, azt részben azok meg- vagy deformálása, részben a hozzájuk rendelt címmekkel aktivizálódó asszociációs mező határozhatja meg. Ugyanakkor nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy a képcímek túlnyomó többsége megismétli, s ezáltal újra és újra megerősíti a kiállítás címében jelzett tulajdonviszonyt (sajátközlekedés, sajátvér, sajátige, sajátnyugalom stb). Így mikor körbejárjuk a termeket, üdítő – de csupán a kánont erősítő – kivételként hat egy-egy olyan cím, melynek jelzője másra utal (pl: biopad). Egyértelmű, és a képek értelmezésekor mechanikusan fölfejthető kódot ugyanis sem ezek a kivételek, sem a címadások közt felfedezhető ellentét-párok (mint a sajáttao és antitao) nem adnak. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nincs, vagy legalábbis limitált egy ilyesfaja értelmezési tartomány, hanem csak azt, hogy puszta racionalitással, a befogadó intuiciójának, empátiájának, érzelmeinek, asszociációinak, fantáziájának bevonása nélkül nem lehet, és nem is szabad tovább lépni az értelmezésben.

Azt hiszem nem járok messze az igazságtól, mikor úgy vélem, Laca olyasféleképp fogja fel a művészetet, ahogy a sámánok a túlvilági üzeneteket. Ő közvetít, s megpróbál a lehető leghívebben – a legizgalmasabban, a legszebben, a legerőteljesebben, vagy épp a leggyengédebben, mikor hogy a legmegfelelőbb – közvetíteni. De, hogy ki milyen üzeneteket kapott – és hogyan értelmezi őket, mit kezd velük –, azt meghatározni már nem az ő hatásköre. S ez az amivel tanít, amivel felszabadít a tanulásra, illetve arra bíztat, hogy mozgósítsuk, vegyük birtokba képességeinket és tanuljunk meg látni. Tanuljuk meg észrevenni, felfogni, és feldolgozni a nekünk szóló üzeneteket. Ő maga is ezt teszi, mikor képeket készít, szövegeket fogalmaz, ritmusokat vagy dallamot követ, s emögött az a feltételezés húzódhat meg, hogy mi valamennyien – s valamennyien egymástól is (kicsik a nagyoktól, öregek a csöppségektől) – folyamatosan tanulunk. Hogy egymástól, ebbe egy idő után már nem csak közeli, s távoli ismerőseink tartozhatnak bele, hanem állatok, növények, kövek, s egyáltalán minden, árnyak, fények, hangok, melyek napközben és álmunkban körülvesznek bennünket. Abban, hogy a milliárd közlés közt eligazodjunk, a művészet – a festés, az éneklés, a tánc, a zene – csupán eszköz, hasznos segédeszköz mindössze. Az az energia, amit egy-egy mű szabadít föl bennünk, nem magából a műből ered. A mű csak rögzít, tárol, közvetít… két test között.
 

Jegyzetek

* Pilinszky János: Vázlat – P.J: Kráter (Szépirodalmi Kiadó, Budapest 1975)

** – Joseph Beuys szerint a művészetet is: “…Nem a régi teremtést kell folytatnunk, hanem új világot kell építenünk. Ez az új világ a “hőplasztika”, a “szociális szobrászat”, a “szociális plasztika”. Ez nem jön létre pusztán attól, hogy emberek együtt vannak. Ez csak úgy jön létre, ha egyes emberek észlelő akaratukat tudatosan arra irányítják, hogy megtudják, miben állhatna a mindenkori másik ember lényegéhez illő jövője. Nem egyszerűen a múltjából, bár ezt megfigyelni és észlelni bizonyára fontos, hanem annak felismeréséből, hogy mi kívánkozik a másikból létrejönni – talán úgy, hogy még maga sem tudja. Csak így lehetséges tárgyszerűen és emberhez méltóan cselekednünk. Ez az erkölcsi cselekvés – amely akkor áll elő, ha szeretettel, meleg szívvel fordulunk a másik ember felé – képezi az alapot ahhoz, hogy az emberek között az egyéneket átölelő közösség jöjjön létre…” – Volker Harlan: Mi a művészet? / Műhelybeszélgetés Beuysszal – Metronóm Kiadó, Budapest 2001, 119 p

*** A.E.Bizottság: Kalandra fel! – MHV Start SPLM 17750 1983 / cd-n: GONG HCD 17750

**** Fe Lugossy eddigi pályájáról több rendkívül jó írás született, amelyek közül én mindenek előtt Keserű Katalin: “A valóság túl van a tényeken” című írását (Mozgó Világ, 1982/11) és Tatai Erzsébet: A semmi a mindenható / esszé fe Lugossy Lászlóról című tanulmányát (A szentendrei Vajda Lajos Stúdió Antológia, Szentendre 2000 – Szerkesztette Novottny Tihamér és Wehner Tibor) ajánlanám figyelmükbe

***** A.E.Bizottság: Kalandra fel! (ld. *** jegyzet)

****** 1999 május 21-én az Élet és Irodalom második oldalán egy nyilatkozat jelent meg, melynek nyolcvanegynéhány értelmiségi aláírója – köztük Heller Ágnes – a maga részéről a bombázások támogatásáról biztosította a NATO-t és a politikai vezetést. Feleletképpen két héttel később Vadász János szakszervezeti vezető, a Balkán Békéjéért Mozgalom szóvivője az Írástudók árulása címen tett közzé ugyancsak az ÉS második oldalának Visszhang rovatában egy szöveget. Később az ÉS június 4-i száma közölte Konrád Györgynek azt a két beszédét, ami eredetileg a Berlini Művészeti Akadémia tavaszi közgyűlésének megnyitóján hangzott el, s amelyre az ÉS egy héttel korábbi számában Nádas Péter – aki ugyancsak aláírója volt a május 21-i Nyilatkozatnak – reflektált. E június 4-i szám leginkább figyelemre méltó – és a bombázás tárgykörében kibontakozó vita szempontjából újabb – fejleménye Tamás Gáspár Miklós Balkán című tanulmánya volt, amelyet TGM személy szerint Nádasnak is, Konrádnak is, illetve a MaNCS szerkesztőinek is addresszált. Itt jegyzem meg, hogy a MaNCS szerkesztői közül ugyancsak többen a május 21-i Nyilatkozat aláírói között szerepeltek, ami a MaNCS 1999. április 29-i száma után már nyilván senkit sem lepett meg.

A Nyilatkozatot követő vitát megelőzően az MTV 1 Aktuális című műsorában Betlen János kérdezte Konrád Györgyöt, s Péli Nagy Kata Heller Ágnest (ez utóbbit felvételről játszották be a stúdióban ülő Konrád és a nézők számára).

******* “…De mindaddig, ameddig nem vagyunk képesek értelmünkkel is belátni, hogy a fizikai jelenségeknek is minden emberi véleménytől függetlenül esztétikai, morális, sőt vallási jelentésük is van önmagukban véve, ki leszünk szolgáltatva az önmagát értéksemlegesnek valló technika és tudomány tébolyának. Amelynek az értéksemlegességről vallott nézete maga is már a legsúlyosabb skizofrénia jele. Mintha bizony a dolgokról le lehetne választani a színt és a hangot, az illatot vagy a hidrogén-cianid maró bűzét, a jót és a rosszat. Amíg a dolgok szívéig el nem érünk, mindig meg fogják tudni magyarázni nekünk: a módszer jó, csak az emberi mulasztás okozta a bajt, míg kietlen és üres nem lesz újra a Föld. Ahol cián-mocsarakat telepítenek, mint Nagybányánál az Aurul Rt és az Esmeralda Co. ott a gyűlölet tengerét akarják létrehozni. Nem is olyan nagyon tudat alatt… A Földdel szembeni gyűlölet vezérli azokat - nem is olyan nagyon tudat alatt - akik létrehoznak egy cián-tavat. Ez az a tudományosság, amely minden fejlettsége ellenére is, sőt éppen e fejlettsége miatt, szemmel látható - hát, ma még látható - evidenciákat semmibe véve a Föld kitüntetett voltát nem képes észre venni, hanem erőnek erejével be akarja bizonyítani, a Föld csak ugyanolyan égitest, mint a többi bolygó. És addig nem is nyughatik, míg a Föld felszínét olyanná nem fogja változtatni, mint amilyen a Holdé vagy a Marsé...” – részlet Karátson Gábor beszédéből,

elhangzott a Gyászmenet a Tiszáért című rendezvény keretében a Kossuth téren, 2000 február 20-án.

******** a következő Laca / Bizottság koincidencia – Tandori kifejezésével evidenciatörténet – 2001 januárjából: Kerthelyiség esti fényárban. Abban hosszú-hosszú asztal, leterítve fehér abrosszal. Kétoldalt vendégek csevegnek partjain. Ekkor föláll az asztalfőn a pasas, és így szól: – "Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim, készüljetek föl!" – Majd kényelmes mozdulattal pisztolycsövet emel halántékához és így folytatja – "Felkészülni... vigyázz... kész... rajt!" – Mikor fegyvere eldördül (amit mi már hátulról, egy másik kameraállásból látunk), egy női hang kezdi meséli: "És akkor az Andrásnak teljesen lerepült a feje, de nem halt meg" – S csakugyan: András feje bukfencet vet a levegőben, majd kirepül a látómezőből, gallérjából pedig egy hal ugrik a fehér abroszra. Ez volt az A.E. Bizottság tánczenekar 1984-ben készített Jégkrémbalett című filmjének egyik jelenete, s nyilván nem ők, vagy a királyi egyes televízió műsorszerkesztői tehettek róla, hogy mindezt épp aznap este vetítették először országos nyilvánosság előtt, melynek hajnalán egy népszerű magyar táncdalénekessel is valami ilyesmi történt. (A Bizottság pályafutása egyébként kb. akkoriban ért véget, mikor Zámbó Jimmy karrierje elkezdődött.)

********* Giorgio de Chirico mellett Laca festészetével összefüggésben bizonyára több mindenkit lehetne említeni, akik közül – és persze a szentendrei iskolán, Vajda Lajoson, Ámos Imrén és Anna Margiton túl - én így az első körben különösen az Don van Vliet (Captain Beefheart) és A.R.Penck festészetével való párhuzamosságok vizsgálatát javasolnám.