Amikor megörül a szivem…
Amikor Urbán Tibor képeit látom, megörül a szivem. Egyszerűen nem tudok rosszkedvű lenni, lebegek, mint lé a májban, mint a máj Léhben, egyszerűen örülök. Mert Urbán Tibi olyat tud, mint rajta kívül kevesen, hogyan lehet „léhtezni” a semmiben. Hogyan lehet megtalálni a semmiben az azt. Azt, hogy vagyok, hogy ki vagyok. Urbán Tibkó összeszed minden (sz)art, (már bocsánat, de talán még azt is), méhkaptárokat, falvédőket, hordozható mobil birkakarámokat, botokat, madzagokat, mindent, amivel a normális ember a normális létében összekerül. És összeszed színeket is. A színek amúgy vannak, egy zománcolajraktárban minden színt meg lehet találni, de kell tudni használni is. Urbán Tibi tudta is eddig. A csorgó szemű madonnák, a koszlott falvédők, a síró burokba bújt öregembriók, a dúsfanszőrzetű nők, mind-mind lecsurgó színekben pompáztak.
De most Tibkó rátalált a semmire. És a semmi több a többnél.
Amikor megkért, hogy nyissam meg ezt a kiállítást, azt kérdezte, hogy nem baj, hogy ő „az utolsó népi festő”. Néztem rá, mint nagyanyám az üres pogácsaszaggatóra, és azt a, egyébként művészettörténeti szakirodalomban nem használt, kérdést tettem fel, hogy mi bajod van? Miért ne lehetnél te az utolsó népi festő. Népi festő volt, van és örökre lesz. Mint te is. Tudni kell a dologhoz, hogy annak idején blöffből magamra az utolsó népi író titulust aggattam, megunva a parttalan népi-urbánus vitát, azt hittem valami kultúrbotrány lesz belőle…Nem lett. Egyébként nem is baj. Amikor Tibkó megkért, hogy nyissam meg az ő utolsó népi festő kiállítását, a magam egyszerű népi módján megkérdeztem tőle: mi van? És akkor elkezdte mondani, hogy úgy érzi, mindennek vége, lustul az ország. Veszélyben vannak az értékek. Néztem Tibkó arcát, meg a gesztusait, ahogy mohón magyarázza, hogy lustul az ország, veszélyben vannak az értékeink, és akkor arra gondoltam, hogy ez az arc, ez a „léhlek” nem más, mint Gojko Mitic, Delhusa Gjon és Erdély Miklós találkozása egy festőállványon. Amikor a minden és a semmi kioltja egymást.
Tibkó először a zászlóit mutatta meg. Mondhatnám, hogy nagy lépés a falvédőről átlépni a zászlóra. Mondom is. Azt kérte, hogy ne beszéljek a vallásos vonatkozásokról, ezek nem körmeneti zászlók. Dehogynem azok. Először is, miért baj az, ha valaki vallásos. Miért kell szégyellni. Egy Urbánmegnyitón egyszer már beszéltem egy Szlovákiai, gömöri kis falusi templom, Kiéte a falu neve, freskójáról, a tizenharmadik században készült, és pontosan olyan az a freskó, mint Tibkó falvédői, és zászlói. Határsértők mind. Mert az a művészet, amit Urbán Tibi művel, határsértő. Mint minden igazi művészet. Ezek a zászlók különleges képződmények. Isteniek és gyerekesek egyszerre. Olyanok, hogy legszívesebben magához ragadná az ember őket, járna körbe-körbe, mint az óvodában a piros-fehér-zöldre festett papírzászlókkal, és énekelné, hogy „jön már, jön a század, nézd a katonákat, fegyverük, vaskezük, védi a hazánkat”.
A zászlók után a „dolgokat” mutatta meg. Egy darabig nem tudtam, minek nevezzem ezeket a fürge tárgyakat, szobor, objekt, talált tárgy, aztán rájöttem, hogy ezek bizony „dolgok”. Ebben a lusta országban Urbán Tibkó felfedezte a „dolgot”. A mesebeli dolgot, mint használati műtárgyat. Girbe-gurba lecsupaszított fadarabokon rozsdás tárgyak, ásó, kapa, lapát, villa, kasza, csak nagyharang nincs, az még a léhi templomban lélekzik. A léleknek, amit Urbán Tibi megfoghatóan használ munkáiban, legmegfoghatóbb tárgya a lélekvesztő. Amikor először láttam ezeket a „dolgokat”, arra gondoltam, ezekkel át lehetne kelni az Óperenciás Tengeren is. Átkaszálni, átásni, átlapátolni, átvillázni az óceánt, aztán átkaszálni, átforgatni a lusta földet. Mert ha nincs munka, nincs „dolog”, akkor nincs élet, akkor csak a semmi van.
És az jó, ha „a semmi van”.
A „semmi vant” először Erdély Miklós mondta ki, a semmit, ami a lét meghatározó eleme. Urbán Tibor ezzel a kiállítással eljutott a semmibe. Vagyis a mindenbe. Elvesztette a színeket, és megtalálta a befejezetlen befejezettet. Íg olyan szintre jutott el, min a múlt század elején Malevics, a közepén Cage vagy a végén Erdély Miklós. Egy „dolgot” befejezni könnyű. Abbahagyni nehéz. Tudni, hogy hol van a vonal, a forma vége. Valamit abbahagyni az extázis. Merészség. Vágy. Álom. Beteljesülés. És amikor ezeket a képeket nézem, megörül a szivem.
Ficsku Pál