Elfeledett életművek IV. – Blaskó János (Debrecen, 1919- Budapest, 1988) festőművész kiállítása
(Fotó: Vajda János)
Antall István megnyitó beszéde
A képi költészet szerkezete
Blaskó János festészetének időtlen időszerűsége
2008. december 17. szerda, 17 óra, Miskolci Galéria Nagyterme
Utazó festő volt, kényszerű Szindbád, akinek hajóhíd volt a katedra, a látványtól a hangulatok felé röpítő vitorla a feszített vászon. A művészi fegyelem tájékozódási pontjait az élmény belső és titokzatos szerkezete tűzte ki számára, míg iker műtermében a párhuzamosak is találkoztak. Füzesabonyi átszállással zötykölődött a halhatatlanság felé Blaskó János, akiben azonos volt a mester és a művész. Az alkotói tisztaságot az a morális magatartás hitelesítette benne, amely a protestáns tanító, nevelő és önművelő munkaeszményből hozta a mindennapi megújulás késztetését. Az ihletet az építkezés élményében kereső festő minden esetben a letisztultság lépésről-lépésre megjárt útján közeledett a benne igényként kikristályosodó lényeglátáshoz. Absztrakciója a természet meg- ás átélt világában, annak újrateremtő analízisében kereste a látomást. Konstruktivizmusának ekképpen hiteles és teljes az érzelmi töltése, innen származik finom, klasszikus korszakának kiteljesedő szimbolizmusa is. A teremtett látvány lírikusa ő, hiszen anyagkezelését csak látszólag rendelte alá szemléletének. A minden esetben alaposan megmunkált felület önérvénye és belső gazdagsága áttetsző, többszörösen rétegezett, bonyolult és mégis átlátható térélménnyé érik. S ezt úgy éri el, hogy visszafogott koloritja, festőisége éppen e mívesség által mutatja a teljességet. A rejtőzködő színesség, a pigment szemcsék összedolgozottságában, egymáshoz való (mikroszkopikus élményként is érdekes) viszonyában mutatkozik, ám nem egy esetben erőteljes, szinte keveretlen alapszínhez nyúl, ellenpontot teremt, mégis - igazi festőként viselkedve - soha nem enged a pukkanó poénnak.
Anélkül, hogy a vulgáris fejlődéseszményt keresnénk e piktúrában, hiteles belső mozgásait, tájékozódását is érdemes számba vennünk és létrejöttének sokarcú korszakában elhelyeznünk. Az ötvenes évek szellemi sivárságába ágyazott szürkeségét, direktívákban rögzített sablonjait meghaladni, egészen a hatvanas évek végéig, hetvenes évek elejéig (egy életre elég) intellektuális és morális kihívás. Művészként pedagógiai munkát vállalva pedig különösen az. A tisztes illúziókkal, az égig érő hitekkel, az egyetemes emberi reménységgel cinikusan visszaélő, agresszív és gátlástalan hatalom, a hamis, mi több hazug megváltás-eszmény minden felelős gondolkodó számára trauma. Előbb a kiállítótermekből kirekesztettek, a szakirodalomból kiradírozottak, a művészeti életből kizártak vergődésének tudata, az ilyen körülmények között is jelentősnek mutatkozó művek legendája, utóbb a megmaradásért vállalt némasági fogadalom, a kétfenekű konszolidáció kényszerű kiegyezése, a bebörtönzött, majd a szabadult kollégák és családjaik pártolása a humánum próbája. S ráadásul a belső nyugtalanság: a nemzetközi szakmai tájékozódás egyre égetőbb szüksége, az értelmiségi minőségeszmény rehabilitációja: az individuum igényeként megfogalmazódó hiteles alkotói nyelv és magatartás kialakítása. A körülmények lehámlanak a művekről, ha mérlegelésük nem is, ismeretük fontos művészettörténeti adalék, különösen akkor, amikor immár nyilvánvalónak tűnik, hogy az ezredfordulóra rögzült képzőművészeti modernitás-képünk újraértelmezése elkerülhetetlen.
Éppen Blaskó János festészete a példa arra, hogy van az igényes alkotói magatartásnak egy sajátos, mélyen megélt, ezáltal szerves érési folyamata, amely bár ismeri a szabad világ kortárs művészeti teljesítményeit, a megújulás inspirációit mégis egy sajátosan közép-kelet európai kulturális tájékozódással, a hagyományok ismeretében tartja önmaga és közönsége számára is érvényesnek. Semmi köze nincs ennek a mentalitásnak, a váteszként vállalt kollektivizmushoz, de van köze az egyetemes valahová tartozás, egy műveltséghez való kötődés hitelességéhez. A Gdansktól Kolozsvárig, Tallintól Szabadkáig, Prágától Lembergig, Bécstől Fiuméig minden birodalmi elgondolástól idegen, független szabad szellem és a benne rejlő otthonosság modernitása ez. Nem kisszerűbb ez a világvallássá lett izmusoktól, gesztusoktól, legfeljebb elmélyültebb, kifinomultabb. És e kifinomultságon belül is, az egyre teljesebb számvetés során, ma már mondhatjuk: történéseiben is tágul a Blaskó féle piktúra látótere. Ez a festészet - többszörösen átgondolt és mégis meghatározó, képeivel, valamint kiemelkedő neveltjeivel - messzire mutat. Kockázat nélkül kijelenthetjük, hogy egyetemes érvényességű alkotó az a Blaskó János, aki, amikor itt volt közöttünk, akkor is láthatatlan tudott maradni, s amikor már testi valójában, eleganciájában, kedvességében, mosolyában, szigorában, gesztusaiban csak halványuló emlékeinkben érhető tetten, nagyon is jelenvaló. Foglalkoznunk vele élmény, nívója okán pedig kellemes kötelesség.
