Ámos Imre
(1907-1944)
„A fennmaradt visszaemlékezések szerint Ámosnak legalább háromszor felkínálta a sors a menekülés esélyét. Mindháromszor visszautasította. Menjen minden, ahogy a víz folyik. Szerb Antal sem akart menekülni. Radnóti sem. Unom a dekkolást, mondta volna állítólag.” Harminchét éves volt, amikor elpusztult 1944-ben. Műveit a tragédia nem teszi értékesebbé. De nehéz ezeket a rajzokat másként nézni, mint a XX. század magyar történelmén át.
Ámos Imre festő 1907-ben a magyar zsidó misztikus vallásosság, a hászidizmus egyik fellegvárában, Nagykállón született. A budapesti műegyetemen, majd a Képzőművészeti Főiskolán tanult. A következő években Szentendrén és Párizsban dolgozott, kapcsolatban állt a kor progresszív művészeivel.
A második világháborúval Ámos, „a magyar Chagall” művei megváltoztak, egyre inkább álomszerűekké, látomásosakká váltak, a zsidó sorssal és hagyománnyal, saját gyermekkori emlékeivel kezdtek foglalkozni.
A Miskolci Galériában 2008. május 18-ig megtekinthető kiállítás Ámos közel nyolcvan rajzát mutatja be, a teljes életpályát felölelve. A műveket az Antal-Lusztig gyűjtemény kölcsönözte, és ezt megelőzően a debreceni Modemben szerepeltek.
„Ámos nevezetes utolsó rajzán állandó motívuma, az üres létra, Jákob harcára is utal. Zsidó Jézus. Jézust minden pillanatban keresztre feszítik, így Simone Weil. A Holokauszt nem ér véget (és mellesleg nem ’holokauszt’), így Kertész. A Holokauszt az Apokalipszis előlege, így Ámos Imre. Ámos nem kért a sorstalanságból. Múljon el tőlem e keserű pohár? Nem. Menjen minden, ahogy a víz folyik.” (Németh Gábor)