Ok így beszélgetnek. 
 

Apa és lánya vacsora 
utáni pihenoje. 
 

Gyermekorvosno 
megvizsgálja Erikát. 
 

Jóidoben a mosogatást Mari a 
ház elott a szabadban végzi.
 

Józsi furészel. 
 

Nagykállóból hazafelé a vonaton.
 

Disznótor 
 

Mari az 
Anyás-Csecsemootthonba 
befekszik kivizsgálásra. 
 

A fogyatékosság mint 
összetartó ero 
 

Közös munka 
 

Mari a gyerekorvoshoz 
megy a kicsivel 
 

Józsi megiszik egy felest 
 

Ritka alkalom - dinnyevásárlás 
 

Magányos ebéd 
 

Már csak egy hónap... 
 

Vacsora készül 
 

Fürdetés 
 

Disznótor

Bócsi Krisztián
Önigazolás…

 
 

Fotósorozatot készíteni az életünkről? Hogy mi lesz a gyerek sorsa ilyen körülmények között? Hát megmondom, én magának: ennek az egésznek nem sok értelme van. Csak önigazolásra lesz jó. Igazolás arra, amit egyébként is tudni lehet: csodák nincsenek. A kislány életét alapvetően meghatározzák a családi körülmények. Ilyen szülőkkel, ilyen körülmények között, sajnos sokra nem viszi. Gondoljon csak más, hasonló helyzetben lévő családokra és azok gyermekeire. Ördögi kör ugye?

Nagyjából így reagált a nagykállói Elme- és Ideggyógyintézet pszichológusnője, amikor elárultam neki, hogy már több hónapja készítek fotókat a nála vizsgálaton megjelent cigánylányról és élettársáról, valamint közös gyermekükről, s természetesen ezt az alkalmat is szeretném megörökíteni. Felháborított a szkeptikus, pesszimista megnyilvánulása. Úgy éreztem, a “szakmájába” belefáradt, elfásult, előítéletektől sem mentes emberrel van dolgom, pedig egy pszichológusnak mindig objektívnak és toleránsnak kell maradnia. Nem értettem ezt a (szerintem) negatív viszonyulást. Miért nem bizakodik, miért nem gondolja azt, amit én, hogy a fogyatékos szülők igenis fel tudják nevelni az egészségesen világra jött gyermeküket, aki teljes életet élhet majd.
Lehet, hogy a tapasztalt pszichológusnő visszafogottsága mégsem volt megalapozatlan?

A tesztek alapján bebizonyosodott, hogy a fent említett cigánylány, Mária, bár 23 éves, szellemi teljesítőképessége csak egy 10-12 éves gyermekével azonos. Az összeadást, szorzást, kivonást még egyszerű számokkal sem tudja pontosan elvégezni (ez egy 6-7 éves, első osztályos gyereknek már könnyen megy). Nincs tisztában a dolgok értékével, nem tud mértékegységeket megkülönböztetni. Tehát problémás számára az őt körülvevő világ megértése, és nehézzé válik a “normális emberek” által formált világban való léte.

A vizsgálat azt volt hivatott eldönteni: alkalmas-e Mari nemrég született kislánya, Erika felnevelésére. Ha nem, akkor valószínűleg állami gondozásba kerül a kicsi... A hatóságok a szakember véleményére alapozva és a családi körülményekre való tekintettel állandó gyámot rendeltek ki Erika mellé.

Sajnos részben azért, mert édesapja is fogyatékos. Születése óta süketnéma (négy testvére közül az egyik fiú szintén az). Gyerekkorában tanulta a hivatalos kézjeles beszédet, amit azóta kibővített saját jeleivel. Olyanokkal, amit ő és családja, ismerősei tudnak csupán használni. Fogyatékossága ellenére a világra érzékenyen reagáló, tapasztalt, ügyes férfi. Ő javította meg egyik szomszédja centrifugáját, egyedül vezette be a villanyt 2,5 * 2,5 m alapterületű, eredetileg fáskamraként működő lakásukba, és így tovább.

Erika tehát szüleivel maradhatott. Így elkerülheti édesanyja sorsát, aki gyerekkora óta, kisebb-nagyobb megszakításokkal nevelőotthonokban élt. Ez neki talán javára vált, hisz az ő édesanyja is szellemi fogyatékos. Bizonyos, hogy szüleinél maradva, ingerszegény környezetben felnőve képességei elmaradtak volna a mostani szinttől. A gyermekotthonban számos dolog belénevelődött. Az alapvető higiénés, szociális szabályok, szerepek, viselkedési formák rögzültek benne. Ezzel megnőtt az esélye a társadalmi beilleszkedésre.

Nem tudom miért nem tartottam intő jelnek azt, hogy Mari édesanyja is fogyatékos, és Mari is “intézetben” nevelkedett? Nekem úgy tűnt, hogy József (becenevén Döbrögi) és élettársa kapcsolata mély gyökerű, harmonikus. Még annak ellenére is, vagy talán éppen azért, mert egymásra vannak utalva. A kirekesztettség – a periférián való lét tartja össze őket. Józsi életét átszövi a magány, az önmagába zártság. Megértő társra, figyelemre van szüksége. Mari pedig biztonságra, állandóságra vágyik. Talán bizony ezért kötődött össze kettejük furcsa élete. Fogyatékosságukon túl helyzetüket cigány származásuk határozza meg. Cigányságtudatuk, identitásuk azonban nem nyilvánul meg a mindennapokban, inkább csak a rokoni kapcsolatok szerkezetében, minőségében. Nagymértékben asszimilálódott, kultúrájukat vesztett emberekről van szó, ami azzal magyarázható, hogy kis lélekszámú, nem cigányok által övezett csoport tagjai. Cigányságuk igazából a szegénységet és kiúttalanságot jelenti. Talán ez lehet az ördögi kör amiről a pszichológusnő beszélt?

Mégis reménykedtem erejükben. Abban hogy ők mások, mint a többi hasonló helyzetű embertársuk. Képesek legyőzni önmagukat és környezetüket, ki tudnak emelkedni. Két és fél éves ismeretség után bebizonyosodott, hogy ábrándokat kergettek, kergettünk. A pszichológusnak volt igaza.

1997. decemberében még nem volt alaptalan a bizakodásom, mert kicsi, ablaktalan házukat állami támogatásból sikerült normális állapotú egy szoba konyhás téglaházra cserélni. A beköltözés után négy hónappal azonban véget ért kapcsolatuk. A két szülő közül Mari számított a családfőnek. Ő képviselte hármójukat a társadalomban, és a családot is ő irányította. Bár mentális képességei nem voltak tökéletesek, de a kommunikációs készségei azonban, Döbrögiével ellentétben, megvoltak. Ő “vitte” tehát a családot. S egyszer csak megelégelte ezt a feladatot. Szociális otthonba vonult. Ott nem kell a gyerekneveléssel és egy süketnéma élettárssal küszködnie. Erikát gyermekotthonba adta a gyám. Józsi pedig egyedül maradt az új házban.

Szétválásukkal lezárult a három éve késszülő fotósorozat is. A legtisztább, legegyszerűbb képi eszközökkel próbáltam megörökíteni életüket. A család valóságos állapotát akartam megismerni, fotókon megjeleníteni. Ez a valóság, remélem, nem csak az én fejemben kialakult transzformált vetülete életük ezen időszakának, hanem van némi köze az ő tényleges életvilágukhoz. Az érdekelt, hogy ilyen körülmények között, ilyen adottságokból (illetve adottságok hiányával) hogyan élik meg saját sorsukat. Mindennapjaikat kívántam ábrázolni, esélyeiket, ahogy akkor és ott én láttam.

Sokszor nagy erő kellett ahhoz, hogy rávegyem magam a fényképezésre. Nem egyébért, mert arcátlanságnak, e kiszolgáltatott emberek helyzetével való visszaélésnek tartottam lefényképezésüket. Egy utcában laktunk, a házunktól kétszáz méterre volt az övék. Szinte nap mint nap találkoztunk. Mégis úgy éreztem, nincs jogom beleásni magam az életükbe.

Ők örültek, hogy képeket készítek róluk. Ez természetes. Még senki sem volt kíváncsi rájuk, senkit nem érdekelt nyomorúságos életük. Most valakinek fontosak lettek. Valószínűleg nem is értették, miért.

Volt értelme a munkámnak? Vagy hiábavaló erőfeszítéseket tettem? Lehetséges, hogy az következett be amire a szakember szerint számítani lehetett, ami törvényszerű volt. Mégsem érzem fölöslegesnek az elkészült fotográfiákat. Úgy érzem valamelyest sikerült a sztereotipizáló, általánosító megközelítést elkerülve, a felszín alattira bukkannom. A képek sorozatával olyan értelmet, jelentést létrehozni, ami erről az életminőségről, életvilágról tartalmasan és pontosan “beszél”.