Születési helye: Miskolc

A kiállítás koncepciója jelen esetben nem képzőművészeti vagy más jelenséget ír körül, hanem egy topográfiai tényt fogalmaz meg, azt, hogy a résztvevő művészek Miskolcon születtek. Annak, hogy a város leghangsúlyosabb kortárs intézménye, ami valóban képben van a kortárs művészet történéseit illetően, így együtt állítja ki a művészeket az egyik, sőt a fő oka lehet, hogy ez az intézmény büszke azokra akiket gyökereik ehhez a városhoz kötnek, és sikereiket fővárosi galériákban érték el.

Ez a cseppet sem művészettörténeti, vagy művészetelméleti koncepció mégis lehetővé teszi azt, amit első blikkre nemigen gondolnánk, hogy elmond valamit, sőt egy pregnáns képet rajzol fel a kortárs művészet mibenlétéről. Nem kerülnénk zavarba akkor sem, ha ez az esetlegesnek tűnő anyag szolgálna ismereteink egyedüli illusztrációjaként.

Számomra a közös szál az alkotók között kvalitásban is megfogható. Mindannyiukra jellemző a magas fokú esztétikai mérce, professzionális kivitelezés, igény a „szépség”-nek és az ezzel jelzett kulturális beágyazottságnak az adott műben való megvalósítására és még egy momentum ami meghatározó a befogadásban, hogy néző, ha átengedi magát a hatásoknak minden egyes alkotó művei esetében más-más nagyon erős érzelmi-hangulati állapotba kerül.

Braun András festményei, monotípiái a színekkel, egyszerű formákkal végzett optikai játékok, amelyek a mozgásba hozott szem által egy pszichedellikus állapothoz hasonló érzetet eredményeznek. Ha hangban nincs is jelen a zene, az alakzatok muzikálisan lüktetnek, a színek, formák egymást áthatása, ritmusokat, szólamokat játszanak le. Ez a hibrid érzékelési metódus olyan egyedi stílust hoz létre, ami távol áll a vasarelys hideg kiszámított, kiszerkesztett képiségtől, és az egyéb geometrikus tendenciáktól.

Mátrai Erik a szakralitás terén hatalmas bravúrt volt képes véghezvinni. A nagyon kényes egyensúlyi helyzetet igénylő téma nála a egyszerű, magától értetődő módon valósul meg. A vallásosságnak olyan, eddig a kortárs képzőművészet számára alig megközelíthető konkrét hagyományos ábrázolásait dolgozza fel, mint pl. a Keresztút. A stációk látszatra alig térnek el egy neobarokk művész munkáitól, de ha közelebbről megnézzük, ezek videótechnikával készültek, Mátrai videóikonoknak nevezi őket, s annak vagyunk tanúi, hogy a technika által válnak abszolút releváns részévé egy kortárs szemléletnek, s emelődnek ki abból az intézményi rendszerből, amit az ismert, zárt szisztematika által meghatározott kereszténység jelent, és kap egy sajátos, természetes vallási felfogást, aminek a Barracasi mise is egy állomása.

További művei ugyancsak egy tágan értelmezett művészeti hagyományba illeszkednek, mint komlex videó-fotó-fény alkotásaiban (Gömb, Vitruvius) látjuk, hogy a reneszánsz arányrendszer, és a szellemiség hogyan válik vagy marad kontinuitásban a jelennel merthogy Vitruvius nevének csak megemlítésekor felsejlik egy egész korszak világszemlélete, szimbolikája.

Horváth Gábor is nagy kötéltáncos. A művei láttán nem lehet Gerhard Richter nevét kikerülni, merthogy kísértetiesen idézi fel a nagy német festő életművének figurációba ágyazott nonfiguratív elképzeléseinek magvát. A festmények gyaníthatóan nagy mennyiségben, rövid idő alatt készülnek, s a „műalkotások” ezekből kerülnek ki szelektíve. A végeredmény egy rendkívül érzékeny esszenciális festmény, amely a szín, a felület, és az anyagérzet hármasságával hat.

Batykó Róbert majdnem ugyanezt teszi. Azt mondja a képeivel, hogy a kiválasztott tárgy alig játszik szerepet a művész esztétikai, filozófiai rendszerében. A kép minimális információt hordoz, hangszerek leegyszerűsített képét, és ha a zenénél maradunk, akkordszerű szikársággal számol be a megfestett tárgy jellegzetességeiről. Ezt azzal is alátámasztja, hogy kiállít egy Chinese cínmű képet, ami a kínaiság lenyomataként Batykó által nagyon kedvelt ovális forma hordozó alapon színeket és leheletfinom alakzatokat hoz létre.

Szűcs Attila átmosott valóságképei az álomból ébredés homályos látását szimulálják, amikor nem különülnek még el a képzelt és az igaz vizuális

információk. Nem tudjuk például, hogy milyen jelenséget figyelnek művén a félkörben álló rendőrök, de mindenestre mindannyiunknak sikerül előhívni a memóriánkból egy-s-mást a rend őreivel kapcsolatban…

Az Álarcosbál két figurája pszichológiai aspektusa kétségtelen. Szűcs Attila minden művén érezhető egy mélyfilozófiai melankólia, ami egyszer társadalomkritikával, máskor iróniával, vagy éppen a lélektannal vegyes szomorúságot, lemondást sugároz.

Erdély Miklós – ha nagyon távolinak is tűnhet most az ő személyisége – egy festőről szóló rövid írásában találtam a következő idézetet, amit nagyon ideillőnek éreztem: A festő…”ismeri egy kutya homlokán összesereglett nyomorúságot, az alantasság visszaható pusztítását egy madár nyakán, fölfedezi a világ sokmillió előszobáját, sorsfordulók és fájdalmas búcsúk színterét, ismeri a tapétát és a keserűséget, a szimbolikus értelmét valaminek, és magát a dolgot.. Érzékeli a föld erejét, a kényszerűséget, a biedermeyer vért, az átható füstöt és az őszt, és az őszi levelekből tapasztott emberek töprengéseit. Ismeri a kereskedelmet és annak metafizikai szomorúságát. Tudja, hogy mindez összeegyeztethető, óvatosság nélkül, az utolsó pillanatban.” Idézet vége.

És most küzdjenek meg a kiállítással, mint ahogy Buster Keaton küzd a földön a köréje tekeredett filmszalaggal.

Muladi Brigitta