Vásárhelyi Antal Belső architektúra című sorozata

Ne higgy a szemednek! Ez a ,,legszembetűnőbb ’’ tanulsága Vásárhelyi Antal (1950) legújabb, 2000 óta folyamatosan bővülő, most bemutatásra került sorozatának. Ez a felszólító mondat természetesen szándékosan utal az azonos címen megjelent kiadványra, amelyben az itt látható művekhez (első ránézésre) hasonló, játékos térfeladványok találhatók (pélldául M. C. Escher illuzionisztikus architektúra-ábrázolásai vagy az ifj. Adalbert Ames által szerkesztett csalóka szobakonstrukció), amelyek mind azt bizonyítják, hogy amit látványként elvárunk, összeütközésbe kerülthet azzal, amit valóban látunk. Ha azonban csak egy mértani rejtvényt sejtünk Vásárhelyi Antal képei mögött, akkor ugyanúgy meglepetés ér minket, mint akkor, ha gondolatban végig szeretnénk járni az általa megjelenített terek útjait. Ugyanis a Belső architektúra címet viselő sorozat látszólag ugyan pontosan szerkesztett, konstruktív alkotások sora.: homogén, (litográfiai) nyomatnak tetsző felületekkel, szigorú kontúrokkal határolt térillúziós szerkezetekkel. De csak látszólag.Ugyanis, ha alaposabban szemügyre vesszük a sorozatot alkotó kompozíciókat, akkor felfedezhetjük, hogy minden egyedi rajz, sehol egy nyomtatott felület- sőt az egyszínű akrilrészletek mellett tussal aprólékosan kidolgozott, pontozással, vonalkázással képzett struktúrák alkotnak finom faktúrákat. A fekete vonalszerkezet hálója által határolt konstruktív képelemek szigorúságát ceruzával létrehozott, leheletnyi tónusok, a sokszor betűszerű elemekből folyóírássá összeálló, lettrikus faktúrák és kalligrafikus gesztusnyomok oldják. A vonalak gomolygása és az architekturális szerkezet nem vitatkozik egymással, hanem párbeszédet folytat, a japán akvarellek és metszetek légiességét idéző, füstszerű vonalstruktúrák lebegővé teszik a súlyos építészeti konstrukciót (Belső architektúra XIV.). Az ellentmondásosnak tűnő technikai megoldások, felületek és szerkezetek egységes kompozícióvá állnak össze a képeken. Mindezekhez járul a terek- perspektívákat és axonometriákat elegyítő – ki-be forgatása, a térbeli csavarodások, amelyek révén mintha új és újabb dimenziók tárulnának föl egy művön belül. 
  Látszólagos a képszerkezetek szimmetrikus felépítése is. Ahogy az emberi test sem két azonos félből áll (a jobb és a bal oldal ugyanis sosem egybevágó, de mégis egymás tükörképének tűnik), úgy ezt az antropomorf felépítést követve Vásárhelyi Antal több műve is egy szimmetriatengely által egy jobb és egy bal oldalra bontható, de apró részleteikben különbségek fedezhetők fel a két fél között (például Belső architektúra XVII.). Sőt, akadnak olyan alkotások is, amelyeken szimmetrikus és aszimmetrikus részek váltják egymást, illetve különböző geometriai transzformációk által egymásba vihető részletek keverednek egy kompozíción belül. Ez a dualitás, a sokszor diszharmonikusnak ható elemek, momentumok egymást erősítve hozzák létre az egységet Vásárhelyi Antal festményein. Igaz, már a képek terébe is nehéz bekerülni, azonban, ha sikerül is belépnünk, azonnal el is téved a tekintet, és csak bizonyos szerkezeti vonalak elhagyásával lehet egy-egy útvonal-lehetőséget következetesen végigjárni. Az egymásnak szinte ellentmondó, képzelt architektúrák egy-egy képen belül is úgy kapcsolódnak egymáshoz, mint az összetapasztott fecskefészek. A csupa egyenes, párhuzamos vonalkából kialakított struktúra organikus faktúrát eredményez (pl. Belső architektúra V.), utalva ezzel a szerves felületekben rejlő szabályosságokra, illetve arra, hogy az organikus világ is mértani alapokon nyugszik.
  A mívesen kidolgozott felületek nemcsak a mesterségbeli tudást és annak fontosságát hangsúlyozzák, hanem egyfajta ,,munkaterápia’’-ként is felfogható művészi megoldásnak tekinthetők, ami jelzi, hogy nem csupán a bravúros szerkezeti megoldások, nem a trouvaille inspirálta Vásárhelyi Antalt képsorozatának létrehozásában. Művei sokkal inkább a lélek, a művészi invenció irányította belső képzelet teremtményei (ahogy erre a sorozat címe is utal), mint egy geometriai spekuláció eredményei. Ezért, ha ezeknek az alkotásoknak a művészettörténeti genealógiáját kutatjuk, akkor G. B. Piranesi (1720-1778) – a szürrealisták által is nagyra értékelt – fantázia-perspektíva sorozata (Carceri d’invenzione) tűnik legközvetlenebb rokonuknak. Piranesi rézkarcsorozata képzeletbeli börtönbelsőket ábrázol, ahol a csigalépcsők és folyosók nem vezetnek sehova, az ablakok befelé és kifelé is néznek, a felvonóhidak nagy ürességre nyílnak. Olyan rövid idő alatt készítette őket a 18. századi itáliai mester, hogy valószínűleg nem tudatosan alakította a tereket többértelművé. Piranesi metszetein a hatalmas terek szuggesztív látomásként tartják fogva tekintetünket. Hasonló élményben részesülünk Vásárhelyi Antal képei által, hiszen a lépcsők, kváderek, tornyok, kockaszerkezetek , íves átjárók útvesztőiben bolyongva, hol kint vagyunk, hol bent, hol fent vagyunk, hol lent. Egy-egy képelem (mint például a Belső architektúra XXV. címűn megjelenő függőleges, fehér téglalap alakú folt) éppúgy lehet kitüremkedő falfelület, mint átjáró, illetve kapu, amely a végtelenbe vezet. Megszűnnek a terek, idők megszokott és tudott viszonyrendszerei. Egyik térdimenzióból a másikba bukdácsolunk, miközben időutazást is teszünk, hiszen Vásárhelyi Antal képeibe lépve, képzeletben a knósszoszi palota, vagy az egyiptomi piramisok labirintusait is bejárjuk. A történelmi időkbe, a végtelen terekbe vezető képek azonban a művészi lélek legbensőbb, bonyolult zugaiba, az alkotó léleklabirintusába, gondolat- és érzésvilágának útvesztőibe kalauzolnak. Látszólag kitárulkozik a művész, felfedi titkait. De a labirintus legmélyén ott rejtőzik a soha meg nem ismerhető Minótaurosz.

SZEIFERT  JUDIT
Megjelent az Új Művészet 2003. májusi számában