MissionArt Galéria Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum   2003. június 11.     Megnyitja Müller Péter Sziámi     Közreműködik Theater Brass Együttes     Megtekinthető 2003. október 31-ig hétfő kivételével naponta 10-től 18 óráig, 2003. június 11-22. között a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál ideje alatt 10-23 óráig.              Képek a kiállításról >>>>   Képek a kiállítás megnyitójáról >>>>       < vissza >

 

Bartók+Képzőművészet

Bartók+the Fine Arts

Bartók Bélát a zeneművészet mellett a művészet minden ága érdekelte, mind a régi mesterek alkotásait, mind az új irányzatokat szívesen tanulmányozta. Gyermekkorában igen ügyesen rajzolt, leveleit gyakran színesítette humoros grafikákkal. A vizuális emlékek megőrzését, továbbadását nagyon fontosnak érezte. Már egészen fiatalon így állította szembe a zeneművek és képzőművészeti alkotások megőrzésének különbségét: „Képreprodukciókat hozathatsz, nézheted mindegyikét 38 órán keresztül, míg emlékezetedbe vésődik annak minden vonása. De nem így egy zeneművet.” Rajzkészsége a hangjegyek lejegyzésekor is megmutatkozott, kéziratai igen világos, szépen írt munkák, nagy gondot fordított a már megjelent kották borítóinak külalakjára is. Korai műveinek borítékjait szorosan a zeneszerző tipográfiai irányításával unokaöccse, Voit Ervin rajztanár tervezte.

Bartók baráti szálak illetve intézményes kapcsolatok révén csatlakozott a századelő radikális szellemi közösségeihez, művészeti csoportosulásaihoz, ugyanakkor számos hívet és hódolót mondhatott magáénak az írók, költők között. Móriczcal többször találkozott családi körben, Babitscsal egyszerre kapták meg a francia becsületrendet. Kodállyal, Árkay Aladár építésszel, Csók István festőművésszel 1928-ban alapítója volt a nemzeti művészet közvetítését felvállaló Lechner Ödön Társaságnak. A „Nyugattal” való kapcsolata több mint gyümölcsöző volt. A folyóirat jelentős részt vállalt Bartók művészetének ismertetésében, kottáinak közlésében, a zeneszerző több ízben fellépett a „Nyugat” estjein. Egy 1913-as hír szerint „A Nyugat 20-iki matinéján olvasóink és barátaink az utolsó ülésig megtöltötték a Fővárosi Orfeum kedves és kellemes nézőterét, mely szinházibb szinpadot érdemelne, mint aminő, természet szerint, a   variétés dobogó. Ennek s az egyszeri alkalomra való készülésnek kényszerű fogyatkozásain keresztül is mély hatást tett Balázs két misztériuma közül különösen a szinpadiságra is finoman megszőtt Szent Szűz Vére. A rendezéssel Dr. Bárdos Artur fáradt, a Kékszakállú díszletét Gulácsy festette, az egyes szerepekbe Harmos Ilona, Simonyi Mária és (a szinpadon hirdetett Coulement Edith grófnő helyett) Hollós Rózsi, Kürthy József, Tarnai Ernő és Fehér Gyula vitték bele tudásukat és lelkesedésüket s a két darab közt Bartók Béla játszotta el, rajongó elragadtatást keltve újabb zongoradarabjait. A misztériumok előtt Ignotus fejtegette néhány szóval az új tragédiáról való felfogásokat.” (Nyugat 1913.9.)

A „Nyugat” és Bartók kapcsolatának szorosabbá válásában nem kis szerepet vállalt Berény Róbert festőművész, aki zenei képzettsége révén kritikusként, szakíróként rendszeresen szerepelt a folyóirat hasábjain, a „Nyolcak” második kiállításával egyidőben már 1911-ben, méltatta Bartók, Kodály és Weiner által alapított Új Magyar Zenei Egyesület tevékenységét. Az évek folyamán több ízben megvédeni volt kénytelen Bartókot a konzervatív kritikáktól. Egyik alkalommal így ír: „Bartókot szidni szokták, mert őrült, vagy – olyanok, akik nem engedélyezik lehetőnek, hogy olyasmi is legyen e világon, amit ők nem értenének meg – azért szokták szidni, mert rosszhiszemű volna, groteszket hajszoló, szörnyű dolgokat művelő. Valóságban pedig egy aszketikusan csendes, elszánt ember, akinek érzékei a hangok összességéből ki tudják ragadni azon hangokat, melyeknek megcsendülése, vagy megcsendülésük elképzelése érzékeinek a lehető legmegviselőbb gyönyörűséget szerzik.” (Nyugat, 1911. 6., Bartók Béla esete) A két művész barátságának első bizonyítéka egy 1909 decemberében Párizsban kelt levél, melyben a zeneszerző beszámol édesanyjának Berény látogatásáról. 1911-ben a „Nyolcak” művészcsoport (tagjai közül nemcsak Berénnyel, de Vedres Márkkal is szorosabb kapcsolatban állt) meghívta őt a Nemzeti Szalonban rendezett kiállításuk zenei estjére, ahol Bartók maga játszotta saját és Kodály műveit. Visszaemlékezésekből tudható, hogy Bartók Ady Endrével a „Nyolcak” egyik tárlatán ismerkedett meg, talán éppen ez az alkalom volt a találkozás pillanata.
Berény Róbert 1913-ban készítette a legismertebb Bartók-portrét, ám a magyar közönség mindössze egyszer láthatta a festményt, ugyanebben az évben a Művészház Nemzetközi Posztimpresszionista Kiállításán, többek között Kandinsky, Matisse, Picasso, Marc és Metzinger műveinek szomszédságában. A mű a következő évben Bécsbe, majd a San Francisco-i világkiállításra került. Idősebbik fia elbeszélése szerint: „1916-ban az Egyesült Államokba, Chicago-ba vitték, de az kicsomagolatlan maradt, és csak több mint négy évtized múltán került elő”. Hosszú évekig lappangott, 1953-ban a nyugati parti városban elárverezték, majd három évvel később a New York-i Bartók Archívumban bukkant fel újra, ahol a mai napig őrzik a zeneszerzőről készült expresszív arcképábrázolást. Az elmúlt évtizedekben több tanulmány készült a képről, holott személyesen csak kevesen látták, nem sikerült például a Nyolcak egyik hazai vagy külföldi retrospektív tárlatára sem megszerezni. A szerencsés kevesek közé tartozik Szabó Júlia művészettörténész, aki Szíj Béla (Berény egykori kutatója) 60-as évekbeli előadása és tanulmánya (Művészettörténeti Értesítő, 1961. 2-4.) alapján készített ismertetést a mű elő – és utóéletéről (Új Művészet, 1993. 7.).
Bartók több ponton kapcsolódott Kassák Lajos művészi és eszmei köréhez. Műveit játszották és maga is fellépett a „Ma” aktivista folyóirat estjein. (Egy ilyen alkalommal fedezte fel magának Schönberg zenéjét, s kettejük között később munkakapcsolat alakult ki.) A lap 1917 augusztusában különszámot szentelt Bartóknak, majd a rákövetkező évben Ady egyik versére komponált mű facsimiléjét közölte. Bortnyik Sándor ezekben az években több festményt készített Bartók művei, például a Fából faragott királyfi hatására.

1927-ben a dessaui Bauhaus baráti köre rendezett Bartók estet.

A zeneszerzőt az első magyar szociológiai műhely, a Jászi Oszkár szerkesztette Huszadik Század folyóirat és a köré gyűlt Vasárnapi Kör vagy Galilei Kör közegéhez szorosabb kapcsolat fűzte. Lesznai Anna – Jászi Oszkár akkori felesége – készített terveket a Négy sirató ének címlapjához (1909), kettő az első kiadás borítóján látható.
Berény mellett más művészek is megörökítették Bartókot. Kmetty János 1921-ben készített rézkarcot a zeneszerzőről, a lapot a Rózsavölgyi cég adta ki. Elek Artúr így jellemzi a képet: „Ez a mindig nagyra néző művész a kicsiny méretek között sem hagyja cserben ideáljait, a karcolótűvel is monumentális gondolatait igyekszik kirajzolni. Így válik keze alatt heroikussá Bartók Béla aszkétai feje, heroikussá fejének nagy energiával kialakított, néhány kemény vonallal összefoglalt formavilága. A hasonlatosság kérdése az ilyen ábrázolaton mellékes. Bizonyos, hogy a művész karcolótűje sok mindenben elváltoztatta modelljét, másrészt egy-egy erélyes vonalával különös nyomatékot adott a fej bizonyos részeinek, az állnak és állkapocsnak, a fülnek, a homloknak, de mindez a monumentálist látó művésznek ösztönös vagy tervszerű stilizálása: arra való törekvése, hogy a természetet megnagyítsa és méltóvá tegye a benne élő tartalomhoz, hogy Bartók szelídségében is energiás fejének kifejezését a benne fejlett gondolatok és alkotások jelentőségéhez fokozza fel.” (Nyugat, 1921.2.)

Ennél az alkotásnál ismertebb Ferenczy Béni három munkája. Miként a Nyugat beszámolt róla: „Ferenczy Béni, Bécsben élő kiváló szobrászművészünk most készült el Bartók Béla két arckép-plakettjével. Mindakettő más-más jellemvonását emeli ki Bartóknak. Az egyikben inkább a vizionárius művészt, a másikban a szeretetreméltó embert örökítette meg Ferenczy, éppen ezért nem hiányozhatik egyik sem a Bartók-rajongók gyüjteményéből. A plaketteket a Nyugat előfizetői egyenként 40 pengőért szerezhetik meg Ferenczy Noéminél (V., Vilmos császár-út 22.)” (Nyugat, 1937.4. A Nyugat hírei). Egy 1936-os rövid bécsi pályaudvari találkozás után készült az a rajz (a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona), melynek alapján két plakett született Bartók portréjával, klasszikus formavilággal, egyéniségének más-más karakterét hangsúlyozva. Egyik darabját a KUT (Képzőművészek Új Társasága) kiállításán mutatták be 1937-ben, hátán Ady-idézettel („Valaki az Értől indul el /S befut a szent, nagy Óceánba).

Örök hiánya marad a képzőművészetnek, hogy Rippl-Rónai József egy 1915-ös ceruzavázlaton kívül nem készítette el az ígért portrét a zeneszerzőről. Scheiber Hugó azonban eleget tett Herwarth Walden felkérésének és megfestette Bartók portréját. Kunwald Cézár (Dohnányi Ernő sógora) 1929-ben nyolc lapból álló rajzsorozatot készített vezető muzsikusokról, köztük Bartókról. Schadl János festőművész hagyatékából került elő az a portré-vázlat a zeneszerzőről, melyet az 1940. január 29-i programfüzetbe rajzolt.

Bartók népdalgyűjtő körútjairól nemcsak zenei kincsekkel, hanem népművészeti tárgyakkal tért haza. Lakását faragott, festett parasztbútorokkal rendezte be, melyeket többek között Péntek Gyugyi György körösfői asztalos készített. Máskor a padlásokról vagy a helyi fazekasoktól vásárolt tányérokat, kancsókat, egyéb használati tárgyakat.
Bartók a népművészetet a modern kultúrába emelő törekvései festők, különösen a Szentendrén alkotó művészek között találtak követőkre. Boromisza Tibor programjában így ír: „Ott fog kezdődni az igaz magyar piktúra, ahol ezek az ősi népművészeti motívumok a maguk sajátosságaikkal felszívódnak az ábrázoló művészetbe – mint ahogy a zenében kezdenek felszívódni Kodály és Bartók útján – s az irodalomban Móricz Zsigmond és Szabó Dezső útján.” (Prágai Magyar Hírlap, 1926. február 14.)

A 30-as években népi motívumgyűjtő körútra indult Korniss Dezső és Vajda Lajos a Szentendre környéki településeken. Hitvallásuk olvasható Vajdának menyasszonyához, Richter (Vajda) Júliához írt levélben is: „Abból indulunk ki, hogy tradíciók nélkül nem lehet semmit csinálni, s ez a magyar körülmények között csakis a magyar népművészet lehet, a többi, ami ezen kívül áll, a legnagyobbrészt szemétlerakat,… mely teljesen hasznavehetetlen, tehát eldobandó... Ugyanazt akarjuk, amit Bartók és Kodály a zenében már megcsináltak, azt hiszem, hogy a piktúra területén eddig még ilyen törekvések nem voltak, s ha sikerül célt érnünk, akkor mi leszünk az elsők ezen a területen.” (1936. augusztus 11.)

A már említett Bortnyik Sándor, aki 1922-től Weimarban dolgozott, kapcsolódva a modern design főiskolájához a Bauhaushoz, 1928 és 38 között létre hozta „Műhely” iskoláját Budapesten, mely kiemelkedő szerepet töltött be az alkalmazott reklámgrafika megújításában. Növendékei között olyan, később világhírűvé vált művészek találhatók többek között mint Sir John Halas, Victor Vasarely, és Szántó Tibor.

A Kner-család és Lengyel Lajos munkásságának hű folytatójaként, az 1912-ben született Szántó Tibor tipográfus a hatvanas évek végétől kezdve megteremtette a míves tömegkönyvkiadást Magyarországon. A Helikon kiadó művészeti vezetőjeként, 1980-ban elhatározta, hogy Bartók századik születésnapja alkalmából felkéri volt iskolatársát, barátját Vasarely-t, egy grafikai mappa elkészítésére. Az 1981-ben száz számozott, Vasarely által aláírt példányban, 50x70-es méretben kiadott tíz lapból álló sorozathoz, Szántó ismert kortárs költőktől (Juhász Ferenc, Weöres Sándor, Illyés Gyula, Somlyó György stb.) verseket rendelt, melyeket Bartók személye, vagy művei ihlettek.

Bartók nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy a fényképeken hogyan jelenítik meg őt. A fotografálások alkalmával szívesen pózolt, hagyta beállítani mozdulatait (Rónai Dénes: Cigarettázó portré, Kálmán Kata: Bartók a zongoránál). Ugyanakkor számos fennmaradt amatőr felvétel bizonyítja, hogy a kívülállók számára zárkózottnak ismert zeneszerző családi és baráti körben oldott és játékos volt.